Egy családi mediáció során az egyik szülő penge élességgel fogalmazott meg egy nagy fontos kérdést. A férfi száján könnyeden gurult ki a mondat és nem is sejtette a pontos megfogalmazása súlyát. Én meg figyeltem és gyorsan feljegyeztem magamnak. Tudtam, hogy később még dolgom lesz ezzel a mondattal...
 
Azóta is sokszor eszembe jut, elgondolkodtató. A megfelelő pillanatban, amikor én is ezelőtt a dilemma előtt állok, gyakran bevillan az agyamba. Hogy most valójában erről van szó. A választásról. Hogy kivel menjek szembe?
 
Kire nyomjam a feszkót? Kinek szólok akkor, ha valami nem tetszik, valamit másképp szeretnék? Írok egy példát. (Nálunk a kertben mániákus rend van biciklik terén, szóval jó szívvel írom ezt, mert nem az én saját példám. Az egyszerűség kedvéért mégis E/1.-ben fogalmazok.) Vegyük ezt a helyzetet: a biciklik nem állnak be maguktól a garázsba (de biztos erre is feltalálnak valamit hamarosan), hanem kint napoznak/áznak az udvaron. Amikor ki szeretnék állni a kocsival, akkor a bicikliket nekem kell betologatni a garázsba, hogy ne legyen útban. Szólok a gyerekeknek: „tegyétek el a biciklit, kérlek, mert nem tudok kiállni.” A válasz: „De apáé is ott van!” Igen, ez igaz. Akkor az apjuknak szóljak?

(Kép forrása: Pixabay.com)
 
Tudom, hogy a példa érték is fontos dolog, de ezt a vonulatot most nem taglalom, mert nem szeretnék elkalandozni, maradok csak ennél a kiemelt helyzetnél.
 
Egy elmélet szerint mindig lefele nyomjuk a feszültséget. Tehát a kisebbre – mivel ezt gondoljuk, hogy innen jön a kevesebb ellenállás.
 
Talán minden helyzetben mérlegelünk, hogy itt és most ki a kisebb ellenállás? A társam vagy a gyerekem?
 
És valójában nem is azzal konfrontálódom, aki az igazi célszemély lenne, hanem azzal, akivel kisebb az ellenállás? Ahol tudom, hogy egyszerűbben átmegy a helyzet?
 
Ez már egészen közel jár ahhoz, a számomra ikonikus helyzethez, amikor egy feszült pillanatban nem az a gyerek kapja a fülest, akinek „járna”, hanem az, aki éppen a legközelebb áll a feszült édesanyához, amikor betelik a pohár... (Tudom, senkinek nem „jár” füles...)
 
Na de vissza a témához. Őszintén mondom: szerintem már az is nagy dolog, amikor valaki felismeri, hogy ő most feszültséget nyom rá a másikra. Ez már az érzelmi intelligencia egész jó szintje! 

Amikor választani kell, hogy egy kamasszal megyünk szembe, vagy a férjünkkel/feleségünkkel, akkor mi alapján döntünk? Van egy ellentét, egy feszültség. Valahogy el akarom simítani. Ehhez beállok az egyik fél mellé, míg a másikkal szembe megyek.

Vagy taktikázom? Éppen egy számomra valamilyen szempontból előnyös alkut kötök, amit később, mint potenciált fel tudok használni? A példánál maradva: betolom a bicikliket és cserébe megkérem, hogy vigye át a könyvet a nagypapához. 
 
Vagy talán megvannak azok a témák, hogy melyeket lehet könnyebben megoldani a házastárssal és melyeket egyszerűbb a gyermekekkel? Hiszen tudom, hogy kinek mi a nünükéje, és eszerint keresek magamnak szövetségest az aktuális helyzet feloldásához?
 
Jó kérdést. Érdemes figyelni ezt (is).

Szilvássy Rita mediátor