Kompromisszió

Kompromisszió

Kompromisszió

Amikor összeáll az egyke meg a nagycsaládos

2021. február 07. - Szilvássy Rita

Cikkem reagálás az „Akartok még gyereket?” című blog „Egykék” című bekezdésére, melyet kolleganőm írt. Szintén a sorozathoz tartozik a „És most hol van az a gyerek?” blog is.

Ahogy mindkét korábbi írás őszinte, szívből jövő, saját véleményt és tapasztalatot mesél el, így az enyém is ilyen. Éppen csak annyira van kisarkítva a helyzet, hogy pontosan rámutasson a szükséges különbségre. Belekötősök, félremagyarázósok lapozhatnak tovább!

Életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy oda születtem, ahova. A nagycsaládnak rengeteg az előnye! Minden tiszteletem a Szüleimé! Az alábbi írással pusztán bemutatom a saját személyes tapasztalatomat, mely rákontráz a „hogyan is él az egyke párkapcsolatban?” örökzöld témára.

Engedtessék meg nekem az a hóbort, hogy ugyanazokkal a szavakkal kezdjem, sőt, egész szigorúan vonalvezetőként használjam az ihletadó cikk szerzőjének sorait. Néha kissé elkalandozva... (kiemelések és rövidítések a szerző jóváhagyásával.)

 

Az eredeti szövegrész:  

Van „szerencsém” egy olyan párkapcsolatban élni már több évtizede, ahol két egyke találkozott. Nagyon tanulságosSok sztereotípia él az egykékkel kapcsolatban, olyanok, hogy maximalisták, önzőek, (...) Ezek olyan tulajdonságok, (...) odafigyeléssel, megfelelő szülői hozzáállással jól korrigálhatóak. Ugyanakkor van valami, amit szerintem nemigen lehet pótolni, ez pedig a megosztásra való képesség hiánya. Az egykéknek nem természetes, magától értetődő tapasztalata, hogy a testvérével, egy kortárs személlyel napi szinten meg kell osztania mindazt, amit a szüleitől kap, akár anyagi természetű, akár nem kézzelfogható dolgokról – mint például a figyelem, idő, közös program - van szó. Továbbá az egykéknek az sem természetes, mindennapos tapasztalat, hogy folyamatosan együtt van, kommunikál, verekszik, játszik, beszélget, kapcsolatba lép egy másik gyerekekkel és ilyen módon megosztja vele az élményeit. Ezt az egykéknek tanulni kell, különben tévútra mehet a dolog. (...)

 

Az én verzióm pedig:

Van „szerencsém” egy olyan párkapcsolatban élni már több, mint 15 éve, ahol egy (gyakorlatilag) egyke és egy nagycsaládos találkozott. Nagyon tanulságosSok sztereotípia él a nagycsaládokkal kapcsolatban. Például olyanok, hogy mindent megosztanak, nem önzőek, nagyon jól tudnak együttműködni. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a családi körből kikerülve és belecsöppenve a Nagyvilágba - ahol más közegben szocializálódott emberekkel kell együttműködni - nos, hol több, hol kevesebb sikerrel alkalmazhatók. Amikor már felismertem, hogy milyen kölcsönös különbségek kellős közepén állok – innentől már korrigálható volt. De, eddig hosszú út vezetett...

Évekbe telt, míg a világ rohanásában, a játszmák óceánjában, a tanulás – háztartás – munka – gyereknevelés – párkapcsolat állandó körforgásának darts tábláján bull-t dobjak. Nem bánom, hogy ennyi időbe telt, hanem örülök, hogy nyakon csíptem a momentumot! Elvégre még több van előre, mint hátra...

Na de vissza a vonalvezetőmhöz:

Ugyanakkor van valami, amit szerintem egy nagycsaládból kikerülő fiatalnak is pótolni lehet, ez pedig az, hogy nem mindenki akar mindig mindent a MÁSIKKAL! A nagycsaládból kikerülő fiatalnak nem természetes, hogy a másik egyedül csinál valami. Miért? Nem azért, mert egy önző liba (vagy gúnár), hanem azért, mert abban szocializálódott, hogy mindig minden közös. Gyermekkori emlék: valaki a testvérek közül kitalálta, hogy készít rántottát. Ö magának, 3 tojásból. Ezt észrevettük és odaszóltunk: figyu, ha már főzöl, dobjál még be nekem is 3 tojást! Na, ezt elmondta 5 testvér (a legkisebb ekkor még nem fogyasztott tojást), és szegény önjelölt kukta csinálhatott (5x3, plusz a sajátja) 18 tojásból rántottát! A nagycsaládból származónak elemi szinten természetes, hogy mindig mindent meg kell osztani (igen, egy kocka csokit is lehet 7 felé törni pontosabban forgácsolni. Meg lehet próbálni eldugni a részed, de ha ennyi ember keresi, nagy eséllyel valaki megtalálja...)

Házasságunk elején, mikor főztem, akkor megkérdezte a Férjem, hogy századot vagy ezredet várunk vacsorára, vagy mégis kinek csináltam ezt az iszonyatos mennyiséget? Amikor meg Ő főzött, akkor én kérdeztem, hogy mi az ott az edény alján, termékminta?

eggs-2655625_1920.jpg

 (Kép forrása: pixabay.com)

Továbbá a nagycsaládból származónak természetes, mindennapos tapasztalat, hogy állandóan van körülötte valaki. Sosincsen egyedül. Emlékszem, mikor férjhez mentem és beköltöztünk a városba kettesben. Én még főiskolás voltam, délutánonként korábban hazaértem a lakásba, ahol egyedül voltam, a férjem nyomta a melót, este érkezett meg. Nem volt egy nagy lakás, de nekem, borzasztó üres volt – mivel csak én voltam benne. A nagycsaládban, ahol sok gyermek van, azzal eltelik a délután, hogy körbejársz és mindenkit piszkálsz egy kicsit. De ha nem jársz körbe, sebaj, egészen biztosan rád nyitja valaki az ajtót... és ha csak egy nyitná...! Szóval ott voltam egyedül a lakásban, friss házasként. Emlékszem a pillanatra, mikor ezt felismertem: itt én egyedül vagyok, és senki nem fog szembe jönni egész délután...! Próbáltam ezt az érzést elmagyarázni a férjemnek – nem igazán tudta átérezni, hogy miről beszélek. Kérdezte hogy:” miért, ki kellene még ide..?!”. Na ezek azok a dolgok, amiket nem tudsz elmagyarázni. De ennek az ellentéte: mikor a családi találkozón (szülők, tesók, csatolt részek - vagyis párok -, alaphangon 16 fő, a 10 unokákat most hagyjuk ki ebből...), a Férjem azt mondta, hogy „olyan sokan vagyunk”. Mire én: "végre!"

Amikor a Férjem kivesz a hűtőből valamit, és leül egyedül megenni, akkor azt gondolom (pontosabban már csak gondoltam), hogy nem vagyok fontos neki, nem szeret, kihagy valamiből. Mert nem hangzott el a kérdés: "Ki kér még?" Rossz érzést kelt(ett) bennem. De most jön a svédcsavar: benne meg az kelt (keltette) rossz érzést, hogy állandóan kérdezgettem. Mindenről. Hiszen nem egy ember dönt el valamit! Hanem EGYÜTT kialakítjuk a KÖZÖS álláspontot. Állandó kommunikáció - és még nő is vagyok, te jó ég! Sőt, ami a legrosszabb: mindent EGYÜTT akarok (akartam) csinálni. Mert számomra az együtt az alapállapot.

Hálás vagyok, hogy egy érdekes fordulatnak köszönhetően ezt sikerült megszüntetni. Egy kedves (egyke) kolleganőm egy munkafolyamat során felnyitotta a szememet. Az „együtt” alapérzés itt is dolgozott bennem és amikor próbáltam vele együtt csinálni egy munkafolyamatot, akkor kibukott belőle, hogy csináljam már meg EGYEDÜL. Mire én: „de én nem akarlak kihagyni belőle? Én Veled akarom megcsinálni, EGYÜTT”. És kolleganő elmagyarázta, hogy attól, hogy valami megcsinálok egyedül az nem azt jelenti, hogy kihagyom valamiből. Ő (is) egyke, és neki az együtt egészen mást jelent, mint nekem. Én meg összeraktam a képet. Hogy a Férjem is egyke. És megértettem, hogy miért idegesítő számára a NAGY KÖZÖS és mindaz, ami ezzel jár. És nem arról van szó, hogy nem szeret, és ki akar hagyni valamiből. Hanem arról, hogy a szó legjobb értelmében mondva: eszébe sem jut. Ahogy nekem eszembe sem jut, hogy valamit megcsináljak magamtól és ehhez ne tegyek fel plusz 3 kérdést, melynek mentén ki fog alakulni a KÖZÖS álláspontot. (Pont, ahogy plusz 3 tojást kell rakni a rántottába a sajátod mellé!)

Nekem, aki nagycsaládból jött meg kellett tanulni, hogy eldöntöm, megcsinálom, egyedül és az úgy jó lesz. Vagy ha nem lesz jó, akkor ennek a felelőssége az enyém – és nem oszlik 7 felé, mint a kocka csoki!

Ezt nagycsaládból érkezőként tanulni kell, különben tévútra mehet a dolog!

Én is képes vagyok az önálló munkára, ahogy a Férjem is képes az együttműködésre. A fenti leírás szándékosan van kisarkítva, hogy pontosan megjelenítse a lényeget.

Mindenkinek van egy alap-élménye a vér szerinti családjában. Jó is, rossz is. És mindenkinek van tanulnivalója a Nagyvilágban, amit hozzáigazít mindahhoz, amit az anyatejjel magába szívott. Ki ezt tudja sikeresebben kamatoztatni, ki azt. Ettől vagyunk egyediek – és így egészítjük ki egymást.

 

Ui.: Testvéreim közül egyik öcsém egy 10 gyermekes családból, másik öcsém egy 8 gyermekes családból származó leányt vett feleségül. Na az ő tapasztalatuk egészen biztosan más! Majd egy családi szalonnasütésen megkérdezem őket... 

 

Szilvássy Rita

A bejegyzés trackback címe:

https://kompromisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr1216415648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása