Kompromisszió

Kompromisszió

Kompromisszió

Hogyan győzhetjük le a tehetetlenség érzését?

2020. október 04. - Koskovics Éva

 rope-2322774_960_720.jpg

Ha a tehetetlenség érzését szeretné valaki leküzdeni, akkor előfordulhat, hogy keményebb harcra van szüksége, mint ha a hétfejű sárkány állna az útjában.

Persze vannak objektív helyzetek, mint most a covides, amikor nem vagyunk urai a körülményeknek, nem kerülhetünk ki dolgokat és nem biztosíthatjuk 100 %-ra azt, hogy mi megúszhatjuk a dolgot. De most itt nem ez lesz a téma, hanem az, amikor személyes kapcsolatainkat, a kommunikációnkat jellemzi egy tehetetlenség érzés. Ezért - sajnos - itt is az alapoknál kell kezdeni a megértést.

Ha egy mondattal kellene megfogalmazni, mi a jó kommunikáció lényege, akkor valami ilyesmit mondanék: vigyázz arra, hogy ne indulatból beszélj, törekedj a megértésre, kapcsolódásra, hallgasd meg a másik felet is, ítélkezés helyett pedig a véleményedről, az érzéseidről beszélj! 

Egy blogbejegyzésben nemrég már összefoglaltam a főbb szabályokat ITT, amelyek önmagukban is további magyarázatra szorulnának. Biztos, hogy még sokszor visszatérünk majd rájuk. A Beszéljük meg! De hogyan? című programunkban pedig elmondtam, a blogban fogjuk folytatni a témát. Hisz ez a fő célunk: megismertetni a jó kommunikáció titkait, segíteni abban, hogy ne kelljen sok konfliktust megélnünk, ne szívják le az energiáinkat a méltatlan, ártalmas viták.

A kis előadásban egy könyvre hivatkozva (George Kohlieser: Túszok a tárgyalóasztalnál) említettem, hogy ha van egy alap tehetetlenség érzésünk, és ez áthatja a gondolatainkat, cselekedeteinket, akkor könnyen lehet, hogy foglyul ejtett minket egy állapot, egy helyzet. Legyen az egy rossz párkapcsolat, egy agresszív főnök, egy rossz munkahely, egy méltatlan anyagi helyzet, vagy akár egy betegség, egy feldolgozatlan gyász (valaki, vagy valami elvesztése), vagy éppen a magány. Sőt, lehet, hogy most sokak számára épp a járványhelyzet jelent hasonlót. A tehetetlenség le tud bénítani, sokakban pedig agresszió formájában nyilvánul meg.

Már Lao-Ce, a 2500 évvel ezelőtt élt kínai filozófus is megmondta, hogy az emberiség legnagyobb problémája a tehetetlenség érzése. Igen. Amikor nincs hatalmunk a dolgok fölött, amikor bizonytalannak érezzük magunkat. Ilyenkor sokszor kompenzálunk: elveszítjük a realitásérzékünket, túlzott önbizalmat mutatunk (önteltség, mások leszólása, ítélkezés), félelmünkben agresszívek, erőszakosak leszünk, harcolunk.

Elszigeteltség, kirekesztettség, kiszolgáltatottság. Figyeljétek meg, az erőszakos embereknek legtöbbször nincsenek igazi, mély emberi kapcsolataik. Sokszor épp a magányosságuk miatt olyan támadóak, féltékenyek, hisz ők maguk képtelenek a kötődésre, ezért nem bírják annak a látványát, ha mások erre képesek. Legyen az a feleség, a gyerek, a beosztott, kolléga, a szomszéd, egy régi baráti.

Az erőszakra (és erőszakon nem csak a fizikai erőszakot értjük) hajlamos emberek sok esetben a krónikus magány peremén élnek, és nem tudják konstruktív módon elérni azt, amit akarnak. Mert rögtön támadnak, rögtön követelnek. Sokszor kudarcos történetek vannak mögöttük, akár kapcsolati, vagy karrier, annak köszönhetően az anyagiak terén is. Viszont azt látják, hogy mások milyen könnyedén, netán érdemtelenül, ügyesen (ügyeskedve) tesznek szert vagyonra, kapcsolatokra, könnyen alkalmazkodnak az elvárásokhoz. Ettől ők, a csapdába esettek, még kevésbé fognak tudni besimulni, még jobban gyűlölik majd azokat, akik nem hozzájuk hasonlóan élnek, viselkednek, beszélnek.

Az agresszió, az erőszak, annak bármilyen formája is, azonban minden esetben káros, nem megoldás semmire. Főleg nem, ha ez egy el nem gyászolt veszteség hatására alakult ki, mint legtöbb esetben. És itt - ismétlem - nem kell feltétlenül elveszített személyre, halálesetre gondolni.

Lehet, hogy nem gyászolta el az illető a cserbenhagyó apját, az ikszedik nevelőszülőjét, a testvérét, a bedőlt vállalkozását, egy régi kapcsolatát, a fiatalságát, az elpusztult kiskutyáját, vagy az első biciklijét, amit elloptak tőle. De az is lehet, hogy a család nem gyászolta el a kitagadott fekete bárányt, vagy az elveszett vagyont, az elveszett tisztességet. Lehet, hogy a bevallás is elmaradt, nemhogy a gyászmunka.

Nagyon gyakran a gyász eltagadása, fel nem ismerése, az előle való menekülés eredményezi a depressziót, a kiégést, a pszichoszomatikus megbetegedéseket, a szenvedélybetegségek kialakulását.

Ezek megoldása, leküzdése pedig ritkán megy egyedül, önerőből.

A kötelékteremtés, mint a megoldás kulcsának megtalálása fontos feladat! És nem könnyű dolog. Ha tovább akarunk élni nehéz helyzeteket, ha tovább szeretnénk lépni, leginkább a lelki békénk megtalálása a feladat.

Sokaknál annyival bonyolultabb, hogy nem elsősorban ők a foglyok, hanem ilyen problémákkal küzdő ember a párjuk, a kollégájuk, apjuk, anyjuk, főnökük, beosztottjuk. Nem is biztos, hogy mi vagyunk túszok, hanem egy számunkra fontos személy, aki ezáltal a mi életünkre is komoly, negatív hatást gyakorol. Ő túsza lehet egy helyzetnek, mi pedig válhatunk az ő túszukká. Ilyenkor az is kérdés, felismerjük-e a helyzetet, valóban azon dolgozunk-e, ami az alapprobléma? Jár-e és ha igen, az jár-e segítőhöz, akinek szüksége van rá? Sajnos más személyeken nem dolgozhatunk, csak magunkon! De segíthetünk neki! Az is igaz, hogy a megértés sokat tud segíteni, például abban, ha megértjük a társunk problémáját, és ennek köszönhetően máshogy fordulunk hozzá, megértőbbek leszünk vele, változtatunk a kommunikációnkon.  

Akik a gyász, az erőszak vagy az agresszió túszai, azoknak meg kell tanulniuk köteléket teremteni, aminek alapja az empátia és az együttérzés. Ha csak ezt felismernénk és megértenénk, már sokat tehetnénk a jövőnkért, a gyerekeink jövőjéért. Nehéz téma. Van olyan, hogy leesik a tantusz és átkereteződik a dolog, sokat segít a megértés. De legtöbbször vér és veríték, hosszú munka. De muszáj, hogy szembenézzünk vele, hogy értsük, hogy alkalmas módon tegyünk érte. Vagy ellene. Mert senki nem születik eleve agresszívnak! A többség nem élvezi, ha nem szeretik, ha mindenki menekül előle, fél tőle, ha magányos.

Milyen jó is lenne, ha az érzelmi intelligenciát is tanítanák az iskolában, vagy ha legalább a pedagógusoknak megtanítanánk, mi is az! Sajnos sokszor tapasztalhatjuk, hogy ők sincsenek birtokában a legalapvetőbb kompetenciáknak sem (pl. az ítélkezésekkel való óvatosság, az egyes, nagyon különböző gyerekekhez való kapcsolódó képesség).

Ha ritkábban éreznénk a tehetetlenséget, mert lennének eszközeink, akkor az az önértékelésünknek, az önbecsülésünknek is jót tenne és kevesebb frusztrált ember lenne közöttünk. Mindenesetre mi ezen dolgozunk. Együtt és külön-külön is.

(Az előadásban ígért téma a következő blogbejegyzésben szerepel majd. Úgy gondoltam, ezt a kérdést érdemes előbb körbejárni és ezt követően járom majd körül azt a témát, milyen sok dolog befolyásolja, hogy egy kapott információ hatására miért cselekszünk úgy, ahogy.)

 

Vigyázzatok magatokra! És egymásra!

  

Koskovics Éva

 

Felhasznált irodalom:

George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál

Philip Zimbardo, Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat (Hová lettek a férfiak?)

www.kokart.hu

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kompromisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr1716224810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása