Kompromisszió

Kompromisszió

Kompromisszió

Akartok még gyereket?

2021. január 28. - Koskovics Éva

tesok2.jpg

Ez volt a kedvencem. Volt, aki már az első percben, rögtön az „első gyerek?” után betolta. Véleményem szerint a fenti kérdés az általánosan elfogadott, kollektív indiszkréció magasfoka. Olyan tolakodó, tapintatlan, amilyen csak lehet, mégis elhangzik nap mint nap a játszótéren, a védőnőnél várakozva, a zöldségesnél a sorban, orvosi rendelő folyosóján, a munkahelyi kávézás közben, lényegében bárhol ahol egy kisgyermekes anya és valaki más – jellemzően egy másik nő – leáll beszélgetni.

A kérdés azért tolakodó, mert belekényszeríti a kevésbé éber és tudatos  - és valljuk be, ezek ritkán jellemző tulajdonságok egy kialvatlan, leharcolt, átlag kisgyermekes anyára  - megkérdezettet egy olyan beszélgetésbe, amikor úgy érzi, be kell számolnia sikertelen lombikprogramról, nagyon nehéz, traumatikus szülésről, szülés utáni depresszióról, vetélésről, örökletes betegségekről, korai fejlesztésről, anyagi nehézségekről, párkapcsolati problémákról, munka és karrier konfliktusáról, szóval bármiről, amiért még nem lóg a másik karján is egy kisgyerek és amiről egyáltalán nem akart beszélni.  Lehet, hogy még az a jobbik eset, hogy ha mindezt elmondja, mert gyakran csak arra jó ez a kérdés, hogy lefagyassza a beszélgetést és a kisgyerekes anyát a kérdés által felvetett problémák tengerében hagyja egyedül fulladozni.

Azért én most azt elmondom, mert van nekem is nagynéni, keresztmama, szomszédnéni és tapasztalt nő, azaz önjelölt megmondó létállapotom, hogy szerintem miért akarjatok még gyereket, ha mindaz a nehézség elmúlt, begyógyult vagy többé-kevésbé megoldódott, ami miatt eddig nem akartatok.

Egykék

Van „szerencsém” egy olyan párkapcsolatban élni már több évtizede, ahol két egyke találkozott. Nagyon tanulságos. Sok sztereotípia él az egykékkel kapcsolatban, olyanok, hogy maximalisták, önzőek, elkényeztettek, kontrollmániások, koraérettek és hasonlók. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a születési sorrendtől függetlenül bárkiben előfordulhatnak - bár lehet, hogy tényleg gyakoribbak az egykéknél -, de odafigyeléssel, megfelelő szülői hozzáállással jól korrigálhatóak. Ugyanakkor van valami, amit szerintem nemigen lehet pótolni, ez pedig a megosztásra való képesség hiánya. Az egykéknek nem természetes, magától értetődő tapasztalata, hogy a testvérével, egy kortárs személlyel napi szinten meg kell osztania mindazt, amit a szüleitől kap, akár anyagi  természetű, akár nem kézzelfogható dolgokról – mint például a figyelem, idő, közös program - van szó. Továbbá az egykéknek  az sem természetes, mindennapos tapasztalat, hogy folyamatosan együtt van, kommunikál, verekszik, játszik, beszélget, kapcsolatba lép egy másik gyerekekkel és ilyen módon megosztja vele az élményeit. Ezt az egykéknek tanulni kell, különben tévútra mehet a dolog. Könnyen teljesen befagyhat ez a funkció és felnőve valóban bejön az önző, mindent magának akaró, bezárkózó, magának való egyke sztereotípiája, vagy a másik véglet, hogy annyira hiányzik neki ez az élmény, hogy boldog boldogtalannal megosztja a legbelsőbb dolgait, állandó közlési kényszere van és sem anyagi, sem érzelmi téren nem képes megvédeni a határait. (A„milyen aranyos, cserfes ez a kislány”- esete, aki öt perc után, meg főleg húsz év múlva már mindenkinek az agyára megy.)   

Arról nem is beszélve, hogy az egykét nevelő szülőnek sem könnyű, hogy egyszemélyes forgószínpadként, legfeljebb negyedóránként változó műsorral folyamatosan biztosítania kell a gyermeke fejlődéséhez szükséges impulzusokat, hogy pótolja a hiányzó gyerektársaságot. 

Tesók

Szóval, kell egy tesó, sőt én azt mondom: kettő. Hogy miért?  A válófélben lévő ügyfeleket hallgatva szembesültem azzal, hogy miért lehet nehéz azoknak, akik ketten vannak gyerekek egy családban. Ahogy az egymástól eltávolodott házasfelek ragasztották egymásra a címkéket, mint lusta-munkamániás, rendetlen-tisztaságmániás, „buta, mint a tök”- „okostojás”, elhanyagolt-bájgúnár, anyagias-a fellegekben jár, rideg - szexmániás, zsugori - túlzottan nagyvonalú, szűklátókörű-ködlovag, unalmas – felelőtlen, és a sor sajnos a végtelenségig folytatható, rájöttem, hogy egymáshoz képest, nyilván igazuk van. Hiszen bármilyen két embert veszünk, ha akarjuk, ki lehet osztani a szép-csúnya, kövér-sovány, lusta-szorgalmas, zárkózott-nyitott, buta-okos jelzőket közöttük, ez még az egypetéjű ikrek esetében is sikerül a szülőknek vagy a tágabb környezetnek. Ha két testvért nézünk, óhatatlanul lesz egy kicsi és egy nagy, egy tehetséges és egy, aki nem annyira, egy szép és egy kevésbé szép, egy rendesebb és egy rendetlenebb. A szülők, a rokonok, a tanárok, a barátok állandóan összehasonlítgatnak, a gyerekek meg versengenek. Sok második gyereknek ez rendkívül nagy felhajtó erő és egész életüket annak jegyében töltik, hogy elérjék, túlszárnyalják a nagyobbikat, gyakran ez a sikerük titka is, de attól még nem biztos, hogy boldogok, kiegyensúlyozottak lesznek.

tesok.jpg

Azt gondolom, hogy ahol már kettőnél több gyermek van, ott megadatik mindenkinek, hogy valamiben ő legyen a „leg” és ez hihetetlen jó érzés, komoly töltet a gyermek számára. Nyilván nem a legcsúnyább, legbutább és legkisebb a legkelendőbb jelző, de egy jó szülő tud találni minden gyerekében valami pozitív tulajdonságot, képességet, amiben ő a legügyesebb, legkiemelkedőbb és ezt érdemes benne erősíteni.  Két gyermek között a ”leg” fogalmilag kizárt, erre hiába pályázik bármelyikük. Tehát a „három a magyar igazság” szabály a gyermekvállalásnál esetében is iránymutató lehet.

Egyszer egy sokgyermekes anyukától azt hallottam, hogy van egy pont, egy létszám, amikor valamelyik gyermeknek már el kell engedni a kezét, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Ha elképzeljük, hogy együtt sétál a család, ha anya egyedül van, ez a szám a három, ha apával együtt, akkor az öt.  Ha nagycsaládban gondolkodsz, erre is érdemes figyelni, hogy a legnagyobb már készen van-e erre az elengedésre.

Mindenesetre, ha már van otthon két kis troll meg egy-két bőgőmasina és még mindig nagy a vágy vagy a nyomás arra, hogy bővüljön a család, vigasztaljon a tudat, hogy a genetikusok és pszichológusok is alátámasztják, hogy a legtöbb kiemelkedően tehetséges, valami nagyot, nagyon újat alkotó ember, a gyermekek sorában sokadikként jött a világra.

A lényeg az, hogy minden gyerek, akármilyen és akárhányadikként született – egy csoda. Szeressétek őket, de legyetek észnél az első perctől, mert a fejetekre nőnek! (De ez már egy következő cikk témája.)

Fekete V. Olga

Szeretném megjegyezni, hogy a fenti cikk kizárólag a saját véleményemet tartalmazza és a saját tapasztalataimon alapul, nem állok semmilyen ideológiai vagy pártpolitikai befolyás alatt, senki nem szponzorál, bármilyen egybecsengés aktuális politikai irányzatokkal és kormányzati intézkedésekkel a véletlen műve.  

 

Fotók: www.unsplash.com

A bejegyzés trackback címe:

https://kompromisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr5716407282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Andy73 2021.02.01. 18:34:53

Egyetértek. Nekünk is három gyerekünk van, és nagyon sok örömet okoznak. Szerintem többen is vágynak nagy családra, csak sokaknak nem sikerül, a cikk elején említett okok miatt.
süti beállítások módosítása