A minap írtunk arról, milyen megfontolások vezethetnek ahhoz a döntéshez, hogy vállaljunk-e több gyereket.

Sokak számára ez nehéz, érzékeny téma lehet.

Azért, mert sokszor az érzelem és az értelem ellentmond egymásnak. Azért is, mert jó esetben ez két ember döntése, ami akár ellentétes is lehet.

De a legnehezebb azoknak, akiknél nem ez a kérdés merül fel, akik egészen máshogy viszonyulnak a gyerek kérdéshez. Vannak, akik nem is akarnak gyereket, megvan rá az okuk, miért.

Aztán vannak, akik már megtapasztalták azt, hogy hiába a döntés, ha nem sikeres a megvalósulás. Vagy hiába a megvalósulás, ha közben történik valami váratlan dolog, és kiderül, tartós betegséggel, fogyatékossággal született meg a várva várt gyermek. Vagy hiába a megvalósulás, a boldog, együtt töltött közös időszak, ha egyszer csak megtörténik az elképzelhető legrosszabb, és elveszítjük a gyermekünket. Annyi dolog történhet, ami nem rajtunk múlik!

Erről a témáról sajnos saját élmény alapján is tudok beszélni.

Genetika? 

A mi családunkban három gyerekből csak én, a középső lettem egészséges. Évtizedek teltek el, mire felismertem, mekkora terhet jelentett ez mindannyiunknak. Aztán, amikor én is elértem a családtervezési szakaszba (nem túl korán, 30 évesen), azzal indítottunk a férjemmel, hogy elmentünk genetikushoz, feltettük a kérdést, kell-e számolnunk kockázattal. Hihetetlen, de az történt, hogy már anyukámék is eljutottak (Mádról, a hatvanas évek végén!) a beteg húgommal Budapestre egy genetikus professzorhoz, a Bakáts téri szülőotthonba. És 1993-ban mi is oda mentünk elsőként, tettünk egy próbát (akkor Schöpf Mérei Kórház, ma már ne keressétek). Gondoltuk, miért is ne próbálkozzunk. És igazunk lett: megtaláltuk a már idős, de még aktív professzort. Sajnos nem emlékszem a nevére. De képzeljétek, előkereste a kockás füzetei (!) közül az adott évit, és ott volt benne minden!! Megnyugtatott minket, ez, ami nálunk történt, biztos, hogy nem lehet örökletes.

Megnyugodtunk. Szerencsére hamar teherbe is estem, nagy volt a boldogság. De aztán nem tartott sokáig. Sajnos úgy jártam, ahogy a korai terhességek kb. 10-20 %-a végződik. Vetélés.

Aztán semmi. Sokáig semmi. Aztán kerestem egy jó orvost. Mégsem, évekig semmi. Pedig voltak próbálkozások, stimulálás, petevezeték átfújás, a szokásos menetek, aztán a végén a lombik (és amiknek a lombikban találkozniuk kellett volna, azok nálunk szétszaladtak – állítólag ez nagyon ritka). Szóval, nem sikerült. Életem egyik legmélyebb időszaka, a sok hormontól kikészültem, a sikertelenségtől pláne. Aztán pár héttel később a férjem kitalálta, utazzunk el, csatangoljunk egy nagyot Olaszországban. Három hét volt, jól sikerült. Állapotosan jöttem haza.

De sajnos megint beleestem a 10-20 %-ba.

Mentem mindenhová, orvost váltottam, kineziológus, talpmasszázs, jóga, minden. Az is igaz, hogy véget ért egy nagy, hosszú munka, ami azért elég stresszes volt. Szóval, végül – ki tudja, pontosan minek köszönhetően a sok közül – az álom teljesült természetes módon, közel öt év türelmi idő után. Ami azért nem volt mindig annyira türelmes… Aztán szerencsére négy évvel később még egyszer sikerrel jártunk! Mindig három gyerekre vágytam! Lecsúsztunk róla…

De épp a fentieknek is köszönhetően, nagyon együtt tudok érezni azokkal (sajnos egyre többen vannak), akiknek nehezen jön össze a gyerek. És nagyon együtt tudok érezni azokkal, akik beteg gyereket nevelnek, vagy elveszítettek gyereket, bármilyen fejlettségi állapotban, bármikor. Mert ezek fájó nyomokat hagyhatnak, sokszor nehéz őket feldolgozni, nehéz együtt élni velük.

Felismeréseink

Amikor megszületett az első gyerekem, a szülőágyon az volt az első gondolatom, hogy végre, anyukámnak, a szüleimnek nem csak én leszek már! Nem viccelek, akkor, 35 évesen jöttem rá, mennyire nagy teher volt ez rajtam. Persze, volt bennem mindig egy ilyen gondolat, hogy én vagyok három helyett, de úgy igazán, tudatosan, és érzelmileg ezt akkor, a gyerekem születésekor éltem meg.

Most pedig még ennél is jobban kitárulkozok előttetek és elárulom, mostanában sokat, egyre többet foglalkozom az írással, történeteket írogatok. Részben a saját élményekből, részben elképzelt történeteket. És nyilván ennek köszönhetően néha számomra is meglepetésszerűen előjönnek olyan mély, eltemetett, elfeledett történetek, hogy egészen fantasztikus ezt így megélni.

Íme, az egyik legfájdalmasabb, amit közel ötven év után ’kaptam meg’, idéződött fel bennem. Azt hiszem, sikerült kiírni magamból, milyen nehéz ezt gyerekként is megélni. Ki tudja, milyen gátakat, milyen görcsöket okozott ez bennem? Ki tudja, mennyi rossz élmény van bennünk, milyen mélyen gyökerező élmények, frusztrációk vezetnek oda, hogy gondot okoz a gyerekvállalás?

Ki tudja megmondani, hogy kideríthető-e mindig, hogy pontosan mi, fizikai, biológiai, vagy lelki problémák akadályozzák azt?

Olvassátok ezt a részletet készülő családi történetemből (történt: 1970. december 2.-án, amikor én hétévesen így voltam):

„Itt állok az eresz alatt. Egyedül. Most fogják kihozni a koporsót. Eddig a nagymama szobájában volt. Kicsi, fehér koporsó, aranyszínű díszítéssel. Rajta a neve: Katica. Élt két évet. Itt van ez a sok rokon az udvaron, mindenki feketében. Hallom, épp azt suttogják, jobb is ez így, jobb lesz ez így mindenkinek. Mi is lett volna szegényekkel, ha sokáig tart még ez, ha esetleg felnő szerencsétlen, és itt marad a nyakukon. Egy magatehetetlen, semmire sem képes gyerek. Mert milyen nagy is egy ilyen teher! Minden családra, akiket ezzel sújt a sors. Szegény Erzsike, már milyen rosszul néz ki? - ilyesmiket sustorognak. Nem figyelnek rám, nem gondolják, milyen ezt nekem hallani. Nem tudják, hogy nekem mennyire fáj ez, hogy elviszik a testvéremet. Hogy nem lesz testvérem, hogy egyedül maradok megint!

Már mennek kifelé mind, keresztül az udvaron. Sokan vannak. A koporsót ketten viszik. Elindul a menet a temető felé. Én még mindig ott állok, apu meg anyu elől mennek, lehajtott fejjel. Várom nagymamát. Reggel még azt mondták, majd velük megyek majd, de elfelejtették, itt hagytak. El is bújhatnék. De nem szeretnék egyedül maradni, jobb lesz, ha megyek nagymamával. Ma éjszaka Katica az ő szobájában aludt. Ott volt a koporsója az asztalon.

Amikor tegnap reggel felébredtem, éreztem, hogy valami történt. Nem volt az ágyában. Mostanában a hangját is alig hallottam, olyan volt, mintha egy másik gyereket hoztak volna haza a kórházból. Jó sokáig benn tartották, azt mondták, tüdőgyulladása van. Anyuék jártak be Miskolcra és hallottam, hogy mesélik a rokonoknak, nem sok jóra lehet számítani, szegény gyerek nem eszik, nem iszik, nem fogad el semmit. Ott, a kórházban nincs ideje, türelme senkinek vele annyit foglalkozni, mint itthon anyu. Meg persze a betegség miatt még annyi étvágya sem volt, mint itthon korábban. Sosem evett sokat, mindig aggódás volt, ha anyu elment valahová, hazaér-e időben, mert nagymamának nem eszik a gyerek. Senkinek, csak anyunak.

Amikor kórházba került, nagyon szomorú voltam. Már megszoktam, hogy ott fekszik a kiságyban, odamehetek hozzá, simogathatom, beszélhetek hozzá. Néha mosolygott is rám, nagyon picit, azt csak én láttam. Irigyeltem kicsit a hullámos haját, nem olyan szög egyenes, mint az enyém. Mindenki mondta, milyen szép gyerek, nem is látszik rajta, hogy beteg. De mégis látszott, hogy valami nincs rendben vele, mert mindig ökölbe volt szorítva a kezecskéje, és nem is lehetett kinyitni. Próbáltam pedig sokszor. Meg abból is látszott, hogy sokat sírt. Nagyon sokat. Azt mondták, túl kicsi a fejecskéje, benőtt a kutacsa, vagy mije. Nekem akkor is ő volt a legszebb gyerek.”

Szóval, ő volt Koskovics Katalin, aki élt 2 évet. És volt egy bátyám is, Koskovics József (nekünk Józsika), aki 4 hónapot élt.

Mindehhez talán csak annyit tennék hozzá így a végén, hogy már tudom, ők mind velünk, bennünk vannak. És jó, ha ezzel tisztában vagyunk! Ha helyet kapnak a szívünkben.

És ne haragudjatok, ha kicsit szomorú volt mindez, semmiképp sem szeretnék elszomorítani senkit! Mert nincs is vidámabb dolog, mint gyerekekkel lenni, gyerekekkel játszani, látni őket felnőni! Vagy, ha ez nincs, valamiért nem reális forgatókönyv, akkor jó néha felnőttként is megengedni magunknak, hogy legyünk újra felszabadult gyerekek, legyünk játékosak, vidámak, éljük meg őszintén az érzelmeinket.

Legyenek szép napjaitok, vigyázzatok magatokra és egymásra!

Koskovics Éva

Fotók: Pixabay