Nem illedelmeskedek hosszas bevezetővel, mivel éppen ez a bajom – hogy meddig lehet illedelmeskedni egy olyan helyzetben, mikor egyáltalán nem kellene. Így is elég hosszú lesz...

Nagyon sokan írnak erről a témáról, mindenki a saját szemszögéből – és ez jó dolog! Mintha valami kollektív titkot szeretnénk megfejteni, körbejárni együtt.

Hol van a határ, hol van ez egyensúly a következő kérdésben: ha nem verem nagy dobra azt, amit történt velem, akkor hallgatólagosan támogatom az elkövetőt? Sőt, ezzel lehetőséget adok neki arra, hogy folytassa a mocskos dolgait.

Mondom másképp: a mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy te hezitálsz azon, vajon elmond-e, ami veled történt? Normális-e? Hova helyezd el magadban? A másik serpenyőben meg egy másik ember van. De itt a lényeg: hogy valójában nem is ő. Hanem az ő férje, felesége, gyermekei, munkahelyi hírneve, lakókörnyezetének megítélése. Valójában ezek miatt az emberek miatt vagyunk csendben?

Az egyik oldalról egy esemény, ami megtörtént veled, a másik oldalról egy bűn, amit az elkövető önszántából megtett. Az esemény rád van hatással, neked kell feldolgozni. A bűn az ő lelkiismeretén szárad. De ha Te kinyitod a szád arról, ami a te részed, ami veled történt, és ezt továbbadod, akkor a másik oldalon is továbbadódik valami. De ennek hatására nem az elkövető lesz bajban, hanem a rokonai, hozzátartozói.

Ő saját döntéséből, saját akaratából tett vagy folyamatosan tesz valamit. Ő nem hezitál, hogy vajon te mit fogsz szólni ehhez. Ő nem gondolkodik a te érzéseiden, a te férjeden/feleségeden, gyerekeden (na ezen lehet, hogy hezitál, mert őt is „megkóstolná”), sem a te munkahelyi hírneveden, vagy épp a lakókörnyezeted visszahangján.

Válasszuk szét, amikor az elkövető társa hallgatólagosan tud a dologról. Találkoztam már olyan nővel, aki szemet hunyt a férje – mondjuk ki őszintén – abúzálása felett. Igen, van ilyen. Itt élnek ők is, köztünk. Tehetik ezt félelemből, gyávaságból, megalkuvásból. Ha így van, őket sem irigylem. Homokba dugott fejjel leélni egy életet, rettegésben - az sem kellemes... De most nem erről az esetről beszélek. Arról az esetről beszélek, mikor tényleg nem tudja a család, hogy mi történik a háttérben, vagy az előtérben, a kisszobában, a nagyszobában vagy az előszobában... Itt is biztosan sokan felhorkannak, hogy ilyen nincs! Biztos látja a társ, csak nem szól érte. Szerintem ez nem ennyire fekete-fehér...

Az én esetemben (6 éves voltam, egy hétig voltam egy családnál) üvöltött a férfi felesége, hogy „ne csináld, nem hallod, hogy sír?” Tehát verbálisan felszólalt a tett ellen. Legalább ennyi történt. Ha most felnőtt fejjel visszagondolok (és miközben dolgozom fel a pszichológusommal... - ugye), akkor bizonyos szempontból nem voltam egyedül. De tudjuk, hogy mi a különbség aközött, hogy szólok valamiért, és aközött, hogy teszek valamit. Ha a Te gyerekedet bántanák, akkor csak szólnál, majd hagynád annyiban? Vagy megpróbálnál tenni valamit? Ez a nő, aki „csak szólt”, nem az édesanyám volt, tehát nem a saját gyermeke voltam. Tudom, hogy ezek nagyon kényes témák. De éppen erre játszik az, aki bánt valaki. Mert úgy gondolja, hogy úgysem fog kiderülni. Amíg nem „derítem ki”, addig valóban neki van igaza. Ha "kiderítem", vagyis elmondom másoknak, akkor mi lesz azokkal, akiket ez érint? Mert a legtöbb esetben miattuk hallgatunk.

Megyek tovább. Ha a gyermekeddel történik valami, akkor képes vagy reagálni? És most csak az vágja rá nagy mellénnyel az „igen”-t , aki valóban átélte. A „ha ilyen történNE” sajnos most nem játszik. Mert nem tudod, hogy milyen. Egészen pontosan azt nem tudod, hogy te hogyan reagálnál. Bocs. Most ott ülve a szobádban, habzó szájjal mondod, hogy szétverném. Aha. Nekiállnál üvölteni egy békés, nyugodt strandon? Hogy utána minden áldott nap azzal az érzéssel menj majd le a partra, hogy mindenki néz, mert te vagy az az őrült nő, aki üvöltözik? Hogy összesúgjanak a lányod háta mögött, amikor vár a lángosra a büfében, hogy „ő volt az a kislány!” Nem. Gyorsan összepakolnál, és eltolnád a biciklit – meg a babakocsit. És ennyi! Itt nyert a bántalmazó!

Őszinte leszek, nekem időbe telt a reagálás. Neked is? Akkor nem elítéllek, hanem szeretettel magamhoz ölellek azzal, hogy „nem vagy egyedül.” Talán egy gyermekkori emlék miatt blokkolódsz le? Mert te sem kaptál segítséget egy helyzetben? Mert a te környezeted sem mert megszólalni? Mert ott is hallgatott mindenki?  Legyintettek, hogy ugyan már, ilyen ez a Pista, hiszen már az apja is ilyen volt! Ugye milyen fincsi ugyanabban a szarban ülni, pláne egy ilyen helyzetben? Én is belefagytam. Egyszer. Aztán a másodiknál már szóltam. Volt már olyan rémálmod, hogy kiabálni akartál, de nem jött ki hang a torkodon, és emiatt valami rossz történt veled? Na, ez olyan, csak nem álom. És nem veled történik, hanem a lányoddal... 

De mondok egy másik példát, amelyben a reagálás gyorsasága a lényeg. Ez miért fontos? Mert nekem bizony nem megy mindig visszakézből. Miért nem? Mert évek, évtizedek óta szunnyadnak bennem történetek, érintések, mozdulatok, pillantások, szavak. Egyedül lennék ezekkel? Ugyan már! Na erről pontosan tudom, hogy nem igaz, és ez egyre nagyobb erőt ad.

Tehát gyorsan reagálni: állok egy koncerten sorba a lányommal - régi szép idők, ugye... Elénk pattan egy biztonsági őr és már fotózza is a lányom, hogy „milyen szép székely kislány!” És nyomja a közeli képeket az arcáról. Annyit tudok kinyögni, hogy „nem székely.” Kicsit később megkérdezi a lányom (6 éves volt ekkor), hogy anya, miért fotózott le az a bácsi? Nem tudok mit mondani. Megkérdeztem tőle: szeretnéd, hogy megkérjük, hogy törölje ki? Igen – szólt a válasz. Összeszedtem magam és visszamentem a büféhez, ahol találkozunk ezzel az emberel. A magam 31 életévével, szorítottam egy 6 éves kis szőke tündérke mancsát és tartottam egy ötvenes biztonsági őr felé, aki ott állt a haverjaival és kollegáival... Ha meggondolom, szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor hallottam a szüleimet visszaszólni bárkinek is – persze egymáson kívül!  Szóval, megyek vissza. Nem állok be a büfé sorába, hanem egyenesen átvágok és odamegyek hozzá. Már messziről látom, hogy lát.

• Kérem szépen, hogy törölje ki a fotókat a lányomról!
• Miért? Nem csináltam vele semmit!
• Törölje ki a fotókat a lányomról.
• Most mit pattog, miért? (Sértődötten, még neki állt feljebb.)
• Mert nem értem, hogy miért fotózta le? Ő az én lányom és nem szeretném, hogy egy idegennek legyenek képei róla.
• Jó, majd kitörlöm.

(Evés közben jön meg az étvágy, vagy hogy is van? Én ott egyre erősebbnek éreztem magam, mert feldühített, hogy még én vagyok pattogós anyukának feltűntetve egy ilyen helyzetben. A szóváltás kezdett neki is kellemetlen lenni, a mellettünk állók is néztek már...)

• Itt, most, előttem.
• Jó, van, akkor tessék! (Teljesen megsértve)

Láttam, ahogy kitörölte a képeket. Nem mondom, hogy megnyugodtam, hiszen már bárhova továbbíthatta őket, de talán ennyi idő alatt nem történt meg ez. Ez ott is átfutott az agyamon, de úgy éreztem, hogy ezt már nem tudom kontrollálni.

Szóval, akkor én érezzem kellemetlenül magam, azért, mert be akarom tartani a magam és gyermekeim határát?

Én nem félek, hogy ezek a „ciki” dolgok kiderülnek rólam. Attól sokkal jobban félek, hogy példát adok a lányaimnak és a barátnőim lányainak és fiainak a hallgatásommal.

Mert szólni sokkal nehezebb, mint csöndben maradni.

Ha most azt mondod: ennek a nőnek pszichológus kell! – kösz, már van! De nincs mindenki ilyen szerencsés helyzetben, mint én! Miért? Mert nem tudja például megfizetni! (Ez igenis probléma!) Mert nem jut el addig, hogy itt valami nincs rendben. Mert talán olyan visszajelzéseket kap a környezetétől, hogy „te voltál a hibás” – klasszikus áldozathibáztatás! Vagy a másik örök klasszis: a „biztos félreértetted!” A lényeg ugyanaz: bennem és a többi áldozatban van a hiba. Létrejött egy hibás, téves helyzet, aminek nem kellett volna létrejönnie. És onnan közelítünk, hogy ebben az áldozat felelősségét keressük. Nem a tettes felelősségét.

Mégegy történet:

Amikor megharapott egy kutya néhány éve, a gazdája annyit mondott: maga fél a kutyáktól, ez azért történt. Tudod mit, Okoska? Igazad van! Félek a kutyáktól! Ez a kutyádat feljogosítja, hogy megharapjon? Ha valaki fél valamitől, akkor azt ilyen módon ki lehet használni?  Vajon az emberek is ezt csinálják? Ha a másik ember fél, akkor uccu neki, vesd el magad, tiéd a pálya? Ha érzed a másik félelmét, akkor nekimész, de ha elég erős, akkor visszarettensz? Talán azért harapott meg, mert nem hallgat rád, nem tudod kontrollálni. Én a mezőn sétáltam (nem kutyaotthonba mentem látogatóba), miközben a kutyád átfutott a réten és Te hiába kiabáltad a nevét, mögém ugrott és megharapott. Van róla látlelet. Mert elmentem az orvoshoz, mivel fel akartalak jelenteni. Miért? Mert ez a hozzáállásod. Hogy én vagyok a hibás. Tudod, hogy miért nem jutott el a dolog a feljelentésig? Mert amikor bementem az önkormányzatba és elkezdtem mondani az esetet, akkor már úgy sírtam, hogy nem jegyzőkönyvet toltak elém, hanem egy százas zsepit! Mert felszínre tört mindaz, amit az áldozathibáztatás eltakar.

Bizonyos eseményekről nem tehetünk az életünkben. Velem, veled történik, de nem az én és nem a te hibád. Pont úgy, ahogy nem az elkövető környezetének, hozzátartozóinak a hibája az, amit a bántalmazó megtett. Mégis, amikor kiderül egy ilyen személyről az igazság, akkor az rossz fényt vet a környezetére. Én senkire nem akarok rossz fényt vetni. Az egyik serpenyőben azok ülnek, akikre ez rossz fényt vet, a másikban én és mindazok, akik emiatt hallgatnak. Akik átélték. Akik látták, hogy édesanyukat, lányukat, fiúkat, barátnőjüket, szomszédukat éri valami olyasmi, ami nagyon nincs rendben. Na de mi lesz, ha ez kitudódik!? 

Ebben a kutyás sztoriban van egy szép momentum. A mezőn otthagytalak, mert reszkettem. (A férjem utánad ment!) Ott nem tudtam a szemedbe nézni. De nem hagyott nyugodni a dolog. Ennek nem lehetett így vége! Hogy megint legyőztek. Hogy megint én vagyok a hibás! Nem! Délután átmentem arra a címre, amit a férjemnek mondtál. Ott álltál az ablakban, a félig elhúzott függöny mögött. És néztél kifele, hogy jön-e valaki. Tudod mi volt ebben a nagyon jó? Az, hogy Te álltál a függöny mögött, félve, és vártad, hogy jön-e valaki. Te vártad, hogy mi fog történni. Aki átélte, az tudja, hogy milyen érzés állni és várni, hogy történjen már valami, legyen vége ennek az egésznek! Nem a félelmet kívánom neked, hanem azt, hogy az várja a történet végét, aki elindította a hibás folyamatot. Ne a másik fél rettegjen. Én voltam a sztoriban a bátor, aki önszántamból átmentem hozzád. Miért? Mert a szemedbe akartam nézni. Amikor megláttál, intettem, hogy gyere ki és te kijöttél és megkérdezted, hogy miben segíthetsz? Én kezet nyújtottam és azt mondtam: „üdvözlöm én vagyok az, akibe beleharapott délelőtt a kutyája.” Miért nyújtottam kezet? Mert ezzel magamat emeltem fel az áldozat szintről egy egyenrangú szintre. Mert a kézfogás egyenrangúságot, partnerséget jelent. És ebben a történetben már mindegy a kutya, és minden mindegy. Az a lényeg, hogy szembe mentem a félelmeimmel. Hogy nem én voltam a hibás és nem én voltam a gyengébb. És ezt ott kizárólag saját magam előtt bizonyítottam.

És ez még nem is az összes sztorim! Van ott még, ahonnan ez jött...!!! De nem csak nekem....

Amelyik Pistának, biztonsági őrnek és kutyatartónak nem inge, az adja tovább, hátha egyszer gazdára lel az az ing...!

Mert az esetek nagy részében segítenek egy rendezvényen elkeveredett gyermeknek megtalálni a szüleit.

Mert jó dolog egy kutya barátság és gazdagabb lesz tőle egy ember.

Mert az általánosítás éppen olyan rossz fényt vet másokra. És ez teljesen alaptalan!

Szilvássy Rita