Ennyire tökéletes képet ritkán találok a blogjaimhoz. Sőt, amint megfogalmazódott bennem a cikk alapgondolata, máris tudtam, hogy ez a kép passzol hozzá. 

A téma és a tökéletes kép után most megtalálom az ide illő szavakat is.

Indítsunk egy mindenki számára érthető, közismert helyzetből: a jelenlegi járványhelyzet. Ki mit lát belőle?

Van, aki szerint  ez az egész járványosdi egy semmiség, egy könnyed kis apróság – mint a képen az a figura, aki az elefánt farkát fogja. Ő az, aki elkapta a vírust, de nagyon könnyen megúszta. Két napig olyan furcsán érzete magát, a harmadik napot átaludta, bevett hárommal több D-vitamin tablettát és ezzel le volt tudva a világjárvány rá eső része.

Van, aki szerint egy óriási, végeláthatatlan, nála ezerszer erősebb, áthatolhatatlan fal – mondjuk az elefánt oldala. Ő talán egy egészségügyi dolgozó...

„Ugyan, az emberek nagy része felépül belőle!” – ezt azok mondják, akik az elefánt jellemző részeit tapogatják és ugyan vannak különbségek, de alapvetően azonos tapintású dolog ez a valami.

De ott van az az ember, aki az agyarát nézegeti ennek az állatnak. Egyetlen, hegyes, csontkeménységű valami, ami képes halálos sebet ejteni: ennek az „érdeklődőnek” halt meg a sportoló barátja 10 nap alatt a Covidban. 

Vagyis: az elefánt egyáltalán nem az agyar, de ez is a nagy egység részét képezi. És még azt sem mondhatjuk, hogy jellegtelen, értelmetlen része a nagy egésznek, hiszen – hogy az elefántos példánál maradjak – az orvvadászok kizárólag ezért ölnek le több ezer egyedet. Mert ez a lényeg!

Ha visszatérünk a vírushelyzethez: mi a lényeg? Azok történetei, akik felgyógyultak, vagy azok, akik már nem térnek vissza hozzánk soha többé?

 (Kép forrása: Pixabay.com)

És most búcsúzzunk egy járványhelyzettől, megköszönve neki, hogy kellően közérthetővé tette a példát.

Lépjünk át a kapcsolatok világába, a világ működésének rendszerébe. Ki mit lát a nagy egészből? Ki mit lát abból a világból, ami a saját nézőpontján kívül esik? Életünk, hétköznapjaink működése iszonyatosan összetett. Képtelenség mindig minden történést, nézőpontot, véleményt egyedileg a helyén kezelni. Mert könnyebb, ha általánosítunk. Ez pszichés működésünk egyik alapvető jellemzője. Vagy van elegendő lelki, testi, szellemi energiánk arra is, hogy az egyáltalán nem jellemző, de mégis a nagy egészhez tartozó részeket se zárjuk teljesen figyelmen kívül? Vagy ez talán érzelmi intelligencia kérdése is?

Tehát ki mit lát a nagy egészből? Vagyis: ki mit akar látni és mit nem akar látni a nagy egészből? Valóságaink nagyon is sajátságosak. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Egy párkapcsolati vagy munkahelyi vita során hogyan is állunk a másik igazságához, a mások igazságaihoz? Elfogadjuk? Elhisszük? Meg tudjuk találni a másik által leírt, bemutatott „abszolút igazság” kapcsolatát a saját magunk „abszolút igazságához”? Sőt, tovább megyek: nem csak, hogy megtaláljuk a kapcsolatot, hanem össze is tudjuk fésülni a saját nézőpontjainkkal? Vagy megelégszünk azzal a résszel, amíg a mi saját karunk elér, hiszen eddig tart a világ?

Ha elfogadom, hogy másoknak más az igaza, akkor ezzel együtt azt is el kell fogadnom, hogy én csak egy része vagyok a nagy egésznek.

Az ilyen közhely-szagú kérdéseket általában egy legyintéssel elintézzük, hogy „igen-igen, így van, de ugyan már, elég a bölcselkedésből, gyerünk tovább!”

Amikor az elefántnak mondjuk az oldalánál állunk, és ezt a testrészét vizsgáljuk, akkor így nyilatkozunk az elefántról: egy nagy, érdes tapintású valami. Nem járunk messze az igazságtól. De mi van azokban az ügyekben – és most jelképesen beszélek, amikor az elefánt agyaránál vagy éppen a farka bojtjánál vagyunk? Mi van az olyan helyzetekben, ahol az én tapasztalásom az abszolút kisebbség? Az én tapasztalásom annyira szélsőséges, hogy szinte teljesen lényegtelen?

Sok helyről hallani: az emberiség azért kapta a világjárványt a nyakába, mert már teljesen elszállt, kihasználja a földet, nem tudja, hogy a határ. Hát most kapott valamit, ami nagyon is határt, korlátot szab neki. Ha elfogadjuk ezt a gondolatmenetet, akkor még jogosabb a kérdés. Ki mit lát a nagy egészből? És hogy viseljük azt, ha éppen az nagy egész legvégső szegletébe szorulunk? Akkor előhúzzuk azt a kártyát, hogy manapság úgyis a kisebbségnek áll a világ, hiszen minden erről szó? Amikor meg a többség tömegében üldögélünk akkor meg verjük a mellünket, hogy mi vagyunk a többség, és ezt tessék elfogadni?  

Nem könnyű kérdések.... ezeknél már csak a válaszok a nehezebbek...

Szilvássy Rita, mediátor