Egy jó kérdés olyan, mint egy varázspálca, mely csodákra képes. Nem csak a segítői, emberekkel foglalkozó szakterületek (például coaching) elengedhetetlen feltétele a jó kérdésfeltevés. A mediációtól kezdve a vezető pozíción át a kamasz gyermekkel folytatott beszélgetésig mindenhol jól jön a helyes kérdésfeltevés.
 
Csalóka dolog a kérdés, mint műfaj, hiszen alapvetően valamilyen információra vagyunk kíváncsiak. Mégis, a kérdés tökéletes eszköz a rejtett információ átadásra, meggyőzésre, vagy akár felszólításra is. Tökéletes példa, mikor egy tévés interjú vagy beszélgetés során a kérdező feltesz egy igen hosszú kérdést, mellyel már állít egy nézőpontot, a kb. öt soros kérdéssel rengeteg információt átad, a választ szinte már sugallja is és a válaszadónak megadatik néhány másodperc, hogy az ítélkező, bíráló mondatok terhe alól valahogy megpróbáljon kimászni....

Egy jó kérdés pontosan rátapint a lényegre. Arra, amit ki kell mondania a megkérdezettnek. Arra, amire meg kell találnia a saját szavait, hogy megalkothassa saját válaszát. Ami segít neki tovább lépni, tovább gondolkodni. A jó kérdés pusztán rávezet, de nem mondja ki a megoldást - hiszen ez a megkérdezett "reszortja". Mindezek mellett nem a kérdezés nem vallatás, nem sarokban szorítás.
 
A kérdezés sikere attól függ, hogy a kérdések témáját, típusát, időzítését, mélységét megfelelően tudja-e kombinálni a kérdező. A nyitott kérdés beindít egy beszélgetést, hiszen hosszasan lehet rá válaszolni, informatív. Egy alapos válasz nyomán akár egészen kitárulkozik a válaszadó.  Ha rövid, egyértelmű választ szeretnénk, akkor zárt kérdést teszünk fel. Ez is igen hatékony tud lenni, hiszen lehet, hogy „csak” egy tényszerű, rövid választ várunk. A pontosító kérdés segít a már elhangzott, korábbi kérdés mögött még megbújó további információkat felszínre hozni.

(Forrás: pixabay.com)
 
Blogom fő témája az, hogy miért nem kérdezünk bizonyos helyzetekben, mi az a fal, ami közéd és a kérdésfeltevés közé áll? Íme néhány lehetőség:
 
Félsz a választól:
            Azért nem teszed fel a kérdést, mert vagy sejted vagy esetleg pontosan tudod a választ és még nem állsz készen rá. Vagy nem tudnád, hogy mit mondanál rá, hogyan is viszonyulnál a válaszhoz. Ez némiképp elbújás a helyzet megoldása elől, de egy érthető védekezési mechanizmus. Ha már felismerted, az fél siker! Amúgy néha teljesen más válaszokat kapunk, mint amire számítunk, szóval ki tudja...
 
Nem érdekel a válasz:
            Ha kérdeznél és megtudnád a másik válaszát, akkor azzal kellene kezdened valamit. Végül is ez ugyanolyan struccpolitika, mint a már korábban, fentebb említett eshetőség, csupán itt a másik oldalon állsz. Ez esetben inkább szándékosan takarod ki az esetleges válaszban rejlő információt. Itt nem a félelem vezérel, inkább megúszásra játszol. Ne kelljen foglalkozni azzal, amit a másik mond. Mert talán magunkba kellene nézni, és meghatározni a viszonyomat ehhez a válaszhoz. Ez nekem feladatot jelent, esetleg kellemetlenséget. Ezért nem is kérdezek.
 
Nem tudod, mi a jó kérdés:
            Ez olyan, hogy el sem indulsz az úton, mert nem tudod, hogy az a helyes út-e, ezért egyhelyben toporogsz, és a ház biztonságot nyújtó ablakából nézve próbálod felmérni, hogy a kanyaron túl micsoda őrült veszélyek leselkedhetnek Rád... Egy kérdést lehet pontosítani lehet javítani és lehet újrakezdeni. Engedd ezt meg magadnak – és a másiknak is!
 
Számomra a legtanulságosabb információ a kérdéssel kapcsolatban az volt, hogy amit megkérdezek, abba bevonódom. Tehát ha nem akarok valamibe bevonódni, akkor arra nem kérdezek rá. Ezt lehet pozitívan, egészséges énhatár megvédéseket használni, és természetesen lehet rossz irányba, állandó kibúvót keresve is alkalmazni. Én személy szerint szívesebben kérdezek mástól és jobb is vagyok ebben, mint a sztorizásban. De ennek az átka az volt, hogy – ha a fent említett mondást követem – nagyon sok mindenbe bevonódtam. A pontos, – ahogy az ügyfeleim mondják – ügyes kérdéseket megtartom a szakmai határaimon belül, magánemberként pedig tényleg csak arra kérdezek rá, amiről valóban tudni szeretnék, ami érdekel. Pusztán azért már nem kérdezek, hogy ne nekem kelljen helyette beszél(get)ni...

A kérdés önmagában egy csodálatos eszköz. Ha mégis ódzkodsz tőle, akkor gondold végig, hogy mi ennek az oka. A kérdés sosem hibás - a válasszal van valami nehézségünk...
 
 
Szilvássy Rita mediátor
 
www.lehetjobb.hu

Ha a tehetetlenség érzését szeretné valaki leküzdeni, akkor előfordulhat, hogy keményebb harcra van szüksége, mint ha a hétfejű sárkány állna az útjában.

Blogunk, munkánk küldetése, hogy rámutassunk: a kompromisszum nem megalkuvás, hanem a hosszútávú, sikeres együttműködés egyik alapköve. Sokaknak már a szó hallatán feláll a hátán a szőr, és futva menekülnek, mert számukra ez a szó egyenlő önmaga vagy a másik földbe döngölésével. A kompromisszum nem a másik leigázása, nem önfeladás, nem a „senkinek sem jó” közös metszete.

Azon túl, hogy megpróbáljunk írásainkkal, előadásainkkal bemutatni, hogy hogyan is működhet jól egy ilyen helyzet, most összegyűjtöttem néhány olyan tipikus szituációt, amikor csak elbújunk a kompromisszum jótékony leple mögé. Ne tegyünk így!

 (Forrás: Pixabay.com)

Kizárólag a másik kedvéért mész bele a kompromisszumba.

A kompromisszumnak álcázott megalkuvás valóban nem a működőképes változata ennek a megoldási formának. Van olyan, hogy egy helyzetben engedünk és adunk, hagyjuk a mérleg nyelvét elbillenni, hogy később kicsit többet vehessünk ki a nagy közösből, amikor éppen nekünk lesz szükségünk erre. Amennyiben ez egészséges módon működik a kapcsolatban, úgy nem átverés és kihasználás. De az „áá szívem, legyen úgy, ahogy Te akarod, mert az nekem is pontosan jó lesz” – kezdetű sóhajok tökéletes búvóhelyünk szolgálnak sok esetben. Ilyenkor azt hisszük, hogy nagyon együttműködők és jófejek vagyunk, pedig valójában csak nem állunk bele a helyzetbe. 

Nem mered megvédeni magad és nem is képviseled magad.

Amikor félsz a vitától, félsz a másik esetleg heves kommunikációjától, nem tudod megvédeni magad, nem tudod alátámasztani az érveidet és mindezek miatt mész bele valamibe, amiről még magadnak is megmagyarázod, hogy valójában jó így neked... na, ez sem a működőképes kompromisszum. Ilyenkor gyűlik, gyűlik benned az indulat és valahol máshol fog kitörni. És a hibás persze ismét a másik lesz – a Te szemedben – pedig neked kellene változtatnod.

A másikat mented meg, hogy ne kelljen szembesülnie önmagával.

Aki már csinált ilyet – vagy éppen csinál – az pontosan tudja, hogy miről beszélek. De ennek felismerése is igényel egy jó adag őszinteséget önmagunkhoz, hogy belássuk a kis játékunk lényegét. Miért tennél így? Mert annyira szereted a másikat, mert félsz, hogy amennyiben szembesíted a helyzettel, akkor elhagy, vagy mert rövid távon gondolkozol és nincs erőd, kedved végig vinni azt a folyamatot, melynek végén belátja, hogy mi is a helyzet. Van olyan az életben, hogy ez így alakul, ettől még ne vessünk senkire követ. De hosszú távon nem jársz jól vele. Se Te, se a másik.   

Szilvássy Rita  - mediátor 

Isten ments, hogy azt az üzenetet képzeljétek a cím mögé, hogy a konfliktusokat mindenképpen el kell kerülni!

Kezdek egy egyszerű hasonlattal: amikor bemegyek a cipőboltba - vagy elektronikai szaküzletbe – kinek mi a gyengéje - akkor hatalmába kerít egy furcsa érzés: döntenem kell, választanom kell. Van sok gyönyörű modell, de nem lehet az enyém az összes! Választanom kell. Nekem már eszembe jutott az a (kizárólag elméleti) megoldása ennek a helyzetnek, hogy mi lenne, ha nem kellene választanom, hanem az összes cipőt hazavinném! Így a kérdés meg lenne oldva. A választást kikerültem. De valóban megoldódna a helyzet?A döntést magát ezzel valóban megúszom? Azt hiszem nem. Hiszen ugyanez a kérdés, ez a döntési helyzet jönne elő reggel, amikor ki kell választanom, hogy melyik cipőt vegyem fel az aznapi öltözékemhez. Itt már nem tudom megúszni a dolgot, 50 cipőt nem tudok felhúzni egyszerre... Tehát ugyanott vagyok, csak időben és térben egy kicsit eltoltam a választás gondterhes perceit. Tudom, hogy a két helyzet között van egy óriási különbség: amit nem veszek meg, azt a cipőt nem is választhatom ki otthon. Ez így van. De nem hiszem, hogy az életemben és a megjelenésemben az hozna minőségi változást, ha nem 5 pár cipő közül, hanem 50 pár közül válogatok.
 
A választás felelősségét lehet tologatni magunk előtt, lehet előle futni egy darabig, csak kérdés, hogy meddig érdemes. Nyilván ez az elméleti felvetés a sokkal fontosabb döntési helyzetekre vonatkozik, mint a cipővásárlás, de egy triviális példa mindig segít a helyzet lemodellezésében.

(forrás:Pixabay.com)
 
Egészen más a szituáció, amikor megadjuk a kellő időt a döntés megszületéséhez, előkészítéséhez, megfontolásához. Ugyanannyit veszíthetünk mikor elhamarkodottan döntünk, mint amikor évekig tologatunk magunk előtt egy döntést. Hallottad már azt a sóhajt, hogy „miért nem tettem meg korábban?” Egy iskola elkezdése, egy leánykérés, stb. 
 
Miért történhet meg ez?

Önbizalomhiány, vagyis nem hiszem el magamról, hogy meg tudom csinálni? Vagy csak félek a következményektől? A döntés felelősségétől? Mikor döntök valahogy, akkor bizonyos szempontból kizárom a többi lehetőséget. Talán úgy érzem, hogy az egy kiválasztásával elveszítek sok másikat? De éppen így kell elindulni egy úton ahelyett, hogy egyhelyben toporognék...

Vagy a döntés következményeivel nem akarok szembe nézni? Mert ha eldöntök valamit, az újabb kérdéseket generál, és ezeknek úgy veszem elejét, hogy egyáltalán nem teszem meg még az első lépést sem... így megúszom a második, a harmadik lépéseket is...?
 
Döntéseink sokfélék. A sorrendet magunk állítjuk fel. És még jó, hogy vannak kevésbé fajsúlyos kérdések - lásd cipővásárlás... Ezek a helyzetek remek alkalmat nyújtanak kicsiben gyakorolni, játszani, figyelni a saját döntési mechanizmusunkat... Játékra fel!
 
 

Szilvássy Rita 

Sokan felszisszennek a szó hallatán: kompromisszum. „Utálom, mert számomra ez a vesztes vesztes játszma.” Vagy: „a kompromisszum megalkuvás – és én nem vagyok egy magalkuvó típus...” Ismerős mondatok? Ennek a blog oldalnak (az egyik) célja az, hogy visszaadja a szó eredeti jelentését és ne rossz érzés kötődjék hozzá, hanem meglássuk benne a megoldás kulcsát.
 
Kompromisszumot nem csak a másik emberrel kötünk, hanem saját magunkkal is – méghozzá napi szinten. Ebben a bejegyzésben erről fogok írni. Ha itt megbarátozunk a szóval, talán kevésbé lesz harcias a hozzáállásunk akkor, mikor ez élet egyéb területein megkötött vagy megkötendő kompromisszumokról beszélünk. Ha nekifutok valaminek és félúton, vagy 80%-nál azt mondom, hogy végül is így is jó lesz, akkor ez vajon mi, ha nem egy saját magammal kötött kompromisszum? Egyszerűen elismerem, hogy ebbe most ennyi fért és ezt elfogadom. Ha őszintén a szívünkbe nézünk: hány dolog van a hátunk mögött, aminek nekifutottunk, de nem értük el a tökéletes célt, mégis megbékéltünk a helyzettel: nyelvtanulás, sport, fogyókúra stb. Ez a dolog feladását jelenti? A megalkuvást? Mint ahogy a kompromisszumról sokan azt gondolják, hogy az?

A kompromisszum egyik olvasata az, hogy a saját magam számára fontos célt összefésülöm egy másik céllal és a kettőből lesz egy. Az enyém ugyan nem valósul meg teljes mértékben, de a közös cél elfogadása fontosabb és azért adok alább a saját elképzelésemből. Ha a saját magammal kötött kompromisszumokat nézzük, akkor ezek a célok mind az enyéim. A célok között vacillálok.

(Forrás:pixabay.com)
 
Onnan is lehet nézni, hogy mit állítok a középpontba? Belekezdek valamibe, de a főtevékenységet csak másodlagos célnak állítom.
 
Például: a mai napnak a felét takarításra (nőknek) /garázsrendezésre (férfiaknak) szánom. A tevékenység, amit csinálni fogok a rendrakás, takarítás. De mégis van egy másik szempont: az idő. A célomat (rendrakás, takarítás) ehhez rendelem (idő tényező, vagyis egy fél nap.) Ami ebbe belefér, az belefér, ami nem, az marad máskorra... ez is kompromisszum, nem? Hiszen a célom nem az, hogy eltöltsek valamivel egy fél napot, hanem a rend és tisztaság elérése. Mégis szabok egy határt ennek az elsődleges célnak. A tökéletes rend és tisztaság ábrándjától könnyes búcsút veszek és más keretrendszerbe helyezem a dolgot.
 
Másik példa: elkezdem a fogyókúrát, és lefogyok 20 kg-t. Vagy: elkezdem a fogyókúrát és addig csinálom, míg újra jól érzem magam a bőrömben. A tevékenység, amit csinálok a fogyókúra. De ezt az egészet egy másik tényezőhöz kapcsolom: egy egzakt, objektív dolog: (20kg) vagy egy szubjektív elem: a saját jóérzésem.
 
Én például kompromisszumot kötöttem a porral. Azt mondtam neki. „Kedves Por, ezentúl az életem részének tekintelek és nem akarok mindenáron megválni tőled. Légy üdvözölve nálam, ez itt a Te otthonod is – viszont nem hozhatsz túl sok hozzátartozót. Jelen lehetsz – kis mennyiségben. Tehát lehet, de nem mindenhol.”  Takarítok is, de a témában megállok egy ponton, hiszen egy elvi ideált kergetnék, ha a házam minden szegletét állandóan tisztán szeretném tudni.
 
Ugyanez megfigyelhető kapcsolatainkban: nekifutunk, hogy nekem ilyen és olyan barátom, szomszédságom, házasságom, munkahelyi közösségem lesz. Aztán jönnek az egyéb tényezők, amik így vagy úgy, de megszorongatják a célomat.
 
Íme néhány kérdés, mely segíthet ebben, és a válaszok nyilván teljesen egyediek lesznek.
 
Melyik a könnyebb? A magammal kötött kompromisszum, vagy a másikkal megkötendő?
Kivel vagyok szigorúbb vagy éppen engedékenyebbek? Van, aki a külvilágot méri sokkal szigorúbb mércével, miközben magához kevésbé kritikus. Más éppen fordítva vannak ezzel. Kifelé sokkal engedékenyebb, míg saját magábóll a szuszt is kihajtja. Talán személyiségünk alapvonásai határozzák meg ezt. Változtatni sohasem késő, és nyilván itt is az arany középút megtalálása a legnehezebb feladat.
Vajon alkalmazhatóak mindig ugyanazok a szabályok? Mindannyiunkban vannak szabályrendszerek, listák, sorrendek. Ha magamat felmentem valamiért, például azzal, hogy egy helyzetben azt mondom: én ezt most feladom, nem bírom tovább, képtelen vagyok ezt tovább csinálni! Ezt a sóhajt mennyire fogadom el mástól? A páromtól, a gyermekemtől, a kollegámtól?
 
Tehát a kompromisszum nem csak a külvilággal kapcsolatosan értelmezhető, hanem érdemes ennek tükrében saját céljainkat is megvizsgálni. Amennyiben megállapítjuk, hogy igenis kötünk kompromisszumokat, akkor talán ennek hatására már a külvilággal megkötött kompromisszumainkat sem fogjuk annyira harcias szemmel nézni....
 
 
Szilvássy Rita

Van egy mondás, miszerint a bizalom olyan, mint egy tükör: ha összetörik, össze lehet újra ragasztani, de már soha nem lesz olyan, mint volt.

De mint semmiben, ebben sem vagyunk egyformák. Van, aki sok mindent el tud nézni másoknak, van, aki egyetlen csalódás miatt soha többé nem hisz a másiknak. Egyik ember elnéző, rugalmas és megengedő, a másik szigorú, merev. Nem mindegy persze az sem, hogy ki az a másik, mennyire fontos a számunkra, mit várunk el tőle, mit ígért nekünk, mi volt az egyezségünkben, kötöttünk-e egymással valamiféle írott vagy íratlan megállapodást.

Ez a kérdés fontos jelentőséggel bír az esetleges kompromisszumos helyzetekben is. Mert a bizalom fontos alapja a kötendő kompromisszumnak is. Ki lenne hajlandó olyannal kompromisszumos megoldást keresni, aki folyton átver, akinek egy szavát sem lehet elhinni?

ÖN-bizalom

Aztán van itt még egy fontos tényező. Az önbizalom kérdése! Az, hogy mi hogy vagyunk magunkkal.

Ha van elég önbizalmunk, sokkal határozottabban tudjuk képviselni magunkat, az elképzeléseinket. És ezt mások viselkedése, a hozzánk való viszonyulásuk is jól vissza fogja tükrözni. Müller Péter úgy fogalmazta ezt meg, hogy „Csak aki önmagában bízik, bízhat másokban is. És ez a bizalom minden csalódást kibír. Mert ha a másik megcsalja vagy ellép mellőle, akkor is állva marad.”

Amikor van egy családi vagy egy munkahelyi konfliktushelyzet, akadozik a gépezet, nehéz higgadtan kezelni a mindennapossá vált problémákat, akkor nagyon fontos, hogy ezzel a témával kezdjük el a munkát! Fel kell mérni, meg kell érteni, hol veszett el a bizalom.

Érdemes lehet magunknak is feltenni néhány fontos kérdést, ha azt érezzük, itt van a kutya elásva. Például:

• Vajon én rendelkezem-e elegendő, egészséges mértékű önbizalommal? Nem annak hiánya sodor-e rossz helyzetekbe? Vagy éppen nem arról van-e szó, hogy néha kissé önteltnek tűnhetek mások szemében?
• Mennyire van bizalmad másokban? A legközvetlenebb családtagjaidban? Hány barátod van, akivel igazán őszinte lehetsz, akikre számíthatsz? Mi a helyzet a munkahelyeden?
• Alapvetően megbízol az emberekben, nem gondolod kapásból, hogy rosszat akarnak neked? Vagy ’megtanultad’, hogy ne bízz senkiben?

Sokat elmond rólunk, hogy állunk ezekkel a kérdésekkel.

Bizalomépítés

Mit lehet tenni a bizalommal? Hogy lehet kiépíteni? Lerombolni nem szeretnénk. De ha nincs, ha eltűnt, akkor hogyan lehet újra megteremteni, újraépíteni?

Ha már felismerjük, hogy erre van szükség, akkor már az fél siker! Ha beszélünk róla, ha kimondjuk, jó az irány! De lehet, hogy nem árt hozzá egy kis külső segítség...

Az, hogy kiben bízunk meg és mennyire könnyen tudunk valakinek bizalmat szavazni, az tehát első sorban a saját személyiségünk, az életben szerzett tapasztalataink függvénye.

Mindannyian úgy születünk, hogy van bennünk egy ősbizalom, ami abból is fakad, hogy a születésünk után nem vagyunk még életképesek. Ha nincs mellettünk valaki, aki táplál, aki gondoskodik rólunk, akkor elpusztulunk idő előtt. Ezért öntudatlanul, ösztönösen is bízunk azokban, akik ott vannak mellettünk. Mivel már a legelején is könnyen tanulunk, hamar megtanuljuk azt is, hogyan lehet viszonozni a kapott dolgokat: egy mosollyal, sírással, nevetéssel. Megtanulunk kommunikálni, megtanuljuk a kommunikáció különféle, legalapvetőbb típusait (szemkontaktus, testbeszéd, testi érintések). Ha éppen csak a minimális fennmaradáshoz kapunk némi támogatást, de ölelést, kedves szavakat, törődést, szeretetet semmit, akkor egy darabig üvöltünk, de arról is leszokunk hamar. Nem tanulunk meg mosolyogni, apatikusak leszünk. És ez a két véglet. Ami között jó nagy az átmenet! Sajnos a szülők sem tudják mindig nyújtani azt, ami tőlük elvárható lenne, amire gyermeküknek szüksége lenne.

Vekerdy Tamás fogalmazott úgy egyik könyvében, hogy: „bármilyen különösen hangzik is: a feltétlen bizalom a szülő-gyerek kapcsolatban, a családban, egy egészséges bizalmatlanságot, tartózkodást is magával hoz az idegenekkel szemben... azok a gyerekek, akiket véd egy stabil érzelmi burok, kevésbé esnek áldozatául különböző visszaéléseknek, csábításoknak, de még a közvetlen agressziónak is…”.

Az a helyzet, hogy a bizalom fontos alap minden lényeges emberi kapcsolatban, legyen szó párkapcsolatról, barátságokról, vagy üzleti, munkahelyi kapcsolatokról. Ha az megvan, arra már lehet építeni, akkor kiállhat kisebb-nagyobb próbákat is. Ha megvan a bizalom, az jelent egy védelmi burkot is, nem engedjük, hogy mások könnyen áthatoljanak rajta, lerombolják. Ha megnézzük a munkahelyünket, azt látjuk, hogy ott is meghatározó. Nincs az a csiriviri iroda, pénzügyi juttatás, ami hosszabb távon kompenzálni tudja azt, ha a főnök és a beosztottak között nincs meg egy bizalmi viszony, ha nem tudnak egymásban bízni. Alapvetően ezen múlik, mennyire tud hatékonyan működni a cég is, és minden, az együttműködésen alapuló bármiféle emberi közösség.

Koskovics Éva

Régebben, amikor még nem értettem a kompromisszum lényegét, utáltam. Az volt a véleményem, hogy a kompromisszumban az a „jó”, hogy senki sem boldog, senki sem maradéktalanul elégedett. Később a Kompromisszió csapatával folytatott közös munkánk során, ahogy körbejártuk a szó valódi jelentését, rátaláltam a korábbi rossz érzésem gyökerére és a szó valódi tartalmára is.

Létezik a magyar nyelvben és a közgondolkodásban egy olyan használata a kifejezésnek, hogy „én nem kötök kompromisszumot” vagy „súlyos kompromisszumok árán köttetett megállapodás”, ahol szinte a megalkuvás, lemondás szinonimájaként jelenik meg ez a szó. Ez azonban nem tükrözi a valódi lényegét, tartalmát az egyezségkötés ilyen módjának és a szó eredetéből, eredeti jelentéséből sem következik. 

Ugyancsak szokásos a kompromisszum megközelítésének az a módja, amikor mechanikusan alkalmazzák a „találkozzunk félúton” gondolatát, amikor te is engedsz ugyanannyit, én is engedek ugyanannyit, ez azonban legfeljebb a piacon működik. Az emberi kapcsolatok színesek és bonyolultak, az élethelyzetek, az adottságok, az emberek vágyai, tehetségei, lehetőségei nagyon különbözőek, ezért ez nem megoldás. Például nem biztos, hogy ha úgy állapodunk meg, hogy egyik nap te mosogatsz, másik nap én, attól egyensúlyban leszünk. Életszerűbbnek, előremutatóbbnak tartom azt az „egyezséget”, hogy te ágyba hozod a kávét minden nap, én meg elmosogatok minden nap, mert ehhez komolyabb megfontolás, egymás mélyebb ismerete, tartalmasabb kommunikáció szükséges. Ez már jobban elvezet a kompromisszum eredeti jelentéséhez.

A kompromisszum az értelmező szótár szerint ellentétes álláspontok között az ellentmondásos mozzanatok mellőzésével történő, összeegyeztető, összebékítő megoldás. Más definíció szerint a vitarendezés egy olyan formája, ahol az eredeti célokból vagy kívánságokból kommunikáción és a többszörösen megváltoztatott feltételek kölcsönös elfogadásán keresztül alakul ki a megegyezés.

Ízekre szedve a latin eredetű szóösszetételt megtalálhatjuk benne a közös, az ígéret és a küld/felhagy/elenged szavakat.

Számomra az elengedés a kulcsszó. Amikor kompromisszumot kötök, az egyeztetési folyamat során elengedem az elveimet, elengedem a félelmeimet, elengedem a sérelmeimet, elengedem a „nekem van igazam” kényszerét, elengedem a rögeszméimet, elengedem az előítéleteimet. Ha sikerül, képes leszek elfogadással fordulni a másik ember felé, tudomásul venni és tiszteletben tartani az ő elveit, félelmeit, igazát, rögeszméit, sérelmeit, előítéleteit is. Ha mindkét oldalról megtörténik ez az elengedés, akkor végre előtérbe kerül az „ügy”, a lényeg, a közös cél, a valódi kérdés, a megoldandó probléma és felszínre tudnak jönni a konstruktív, hatékony és mindkét fél számára kielégítő megoldások. 

Ma már, hogy megismertem és megtapasztaltam a valódi jelentését, őszinte híve vagyok a kompromisszumnak. A mediáció és az ügyvédi működés során gyakran alkalmam nyílik ennek a folyamatnak a végigkísérésére, amely végül elvezet az egyezségkötéshez és minden alkalommal valódi csodaként élem meg azt a pillanatot, amikor a hosszú-hosszú körben járás, maguk körül forgás, panaszkodás, másikra mutogatás után egyszer csak megreped a felek páncélja és felvillan a „közös”.

Fekete V. Olga

Gondolj valamire, amit nagyon akarsz, amire vágysz! De van egy bökkenő.

Számomra a kompromisszum az együttélés táptalaja. A TE és az Én találkozása. A közös. 

Kompromisszum számomra egy kedves, szeretettel teli határ, mely azt jelzi, hogy ott fogunk együtt megállni, ahol mindkettőnknek jó. Mert a „mindkettőnknek jó” fontosabb, mint a „nekem jó”.  Mert ha tovább megyek és Te lemaradsz mellőlem, akkor már nem MI leszünk, hanem csak én. És az nekem nem jó. Mert Veled akarok lenni, nem egyedül. Mert tudom, hogy együtt többre jutunk, mint én egyedül egymagam. Mert együtt többek vagyunk, mint én egyedül egymaga.

Ennek a szentségét ismerem el azzal, hogy a közös területeken igenis lefaragok magamból, azért hogy jobban tudjak illeszkedni a másikhoz. Ahogy Te is megteszed azt a Közösért.

A kompromisszum nem hatja át az életem minden kis zugát.  A teljes, totális felolvadás a kapcsolatban szerintem nem élhető – ezt ugyanolyan bizonyossággal állítom, mint a kompromisszum elemi szükségességét. Mindenkinek megvan az „én” része, és megvan a közös része a másikkal. 

(Kép forrása: Pixabay.com)

Az életben helye és létjogosultásága van az “én”-nek és helye és létjogosultsága van a közösnek. Ha valamelyik túlzottan elburjánzik akkor az baj, és rossz hatással van a másik területekre is. A kompromisszum a közös alapja.

A kompromisszum számomra nem lemondást jelent, hanem azt, hogy még én is és a másik is teljes mértékben, tökéletesen önmagát adva jelen tud lenni. 

A kompromisszum megszületése, beteljesedése, esetleg évekig is eltarthat. Nem egyazon percben, nem egyazon órában, sőt, még talán nem is egyazon évben áll össze a kép. Csak mivel felgyorsult világban élünk, így egyre kevesebben tudnak várni ilyen „eszményi” dolgokra – sajnos. 

A gyorsaság mellett belénk ívódott a „mert nekem jár, mert én megérdemlem”, továbbá a „mert nekem ehhez jogom van” lassan, de biztosan ható mérge is. 

Sebaj, mert van egy maréknyi ember, aki szentül hisz ezekben. A maréknyiból (mely remélem egy óriás marka) 3 apró láncszem vagyunk mi – a Kompromisszió. 

Három élet, három sors, három út, három évtized. És van egy rendíthetetlenül közös pont, egy közös metszet – ahogy a logónk is ábrázolja. 

Mindenkinek van saját része, van másokkal közös része és van velem közös része. 

A legkisebb metszet az, melyben az emberi kapcsolatok élhetők. A legkisebb, de mégis a legnagyobb. Ide várunk mindenkit a legnagyobb szeretettel! Hiszen sok jó ember kis helyen is elfér! 

dr. Szilvássy Rita - mediátor

www.lehetjobb.hu