Kompromisszió

Kompromisszió

Kompromisszió

Kire nyomod a feszkót? A házastársadra vagy a gyerekedre?

2021. április 21. - Szilvássy Rita

 
Egy családi mediáció során az egyik szülő penge élességgel fogalmazott meg egy nagy fontos kérdést. A férfi száján könnyeden gurult ki a mondat és nem is sejtette a pontos megfogalmazása súlyát. Én meg figyeltem és gyorsan feljegyeztem magamnak. Tudtam, hogy később még dolgom lesz ezzel a mondattal...
 
Azóta is sokszor eszembe jut, elgondolkodtató. A megfelelő pillanatban, amikor én is ezelőtt a dilemma előtt állok, gyakran bevillan az agyamba. Hogy most valójában erről van szó. A választásról. Hogy kivel menjek szembe?
 
Kire nyomjam a feszkót? Kinek szólok akkor, ha valami nem tetszik, valamit másképp szeretnék? Írok egy példát. (Nálunk a kertben mániákus rend van biciklik terén, szóval jó szívvel írom ezt, mert nem az én saját példám. Az egyszerűség kedvéért mégis E/1.-ben fogalmazok.) Vegyük ezt a helyzetet: a biciklik nem állnak be maguktól a garázsba (de biztos erre is feltalálnak valamit hamarosan), hanem kint napoznak/áznak az udvaron. Amikor ki szeretnék állni a kocsival, akkor a bicikliket nekem kell betologatni a garázsba, hogy ne legyen útban. Szólok a gyerekeknek: „tegyétek el a biciklit, kérlek, mert nem tudok kiállni.” A válasz: „De apáé is ott van!” Igen, ez igaz. Akkor az apjuknak szóljak?

dispute-1959751_1280.jpg

(Kép forrása: Pixabay.com)
 
Tudom, hogy a példa érték is fontos dolog, de ezt a vonulatot most nem taglalom, mert nem szeretnék elkalandozni, maradok csak ennél a kiemelt helyzetnél.
 
Egy elmélet szerint mindig lefele nyomjuk a feszültséget. Tehát a kisebbre – mivel ezt gondoljuk, hogy innen jön a kevesebb ellenállás.
 
Talán minden helyzetben mérlegelünk, hogy itt és most ki a kisebb ellenállás? A társam vagy a gyerekem?
 
És valójában nem is azzal konfrontálódom, aki az igazi célszemély lenne, hanem azzal, akivel kisebb az ellenállás? Ahol tudom, hogy egyszerűbben átmegy a helyzet?
 
Ez már egészen közel jár ahhoz, a számomra ikonikus helyzethez, amikor egy feszült pillanatban nem az a gyerek kapja a fülest, akinek „járna”, hanem az, aki éppen a legközelebb áll a feszült édesanyához, amikor betelik a pohár... (Tudom, senkinek nem „jár” füles...)
 
Na de vissza a témához. Őszintén mondom: szerintem már az is nagy dolog, amikor valaki felismeri, hogy ő most feszültséget nyom rá a másikra. Ez már az érzelmi intelligencia egész jó szintje

Amikor választani kell, hogy egy kamasszal megyünk szembe, vagy a férjünkkel/feleségünkkel, akkor mi alapján döntünk? Van egy ellentét, egy feszültség. Valahogy el akarom simítani. Ehhez beállok az egyik fél mellé, míg a másikkal szembe megyek.

Vagy taktikázom? Éppen egy számomra valamilyen szempontból előnyös alkut kötök, amit később, mint potenciált fel tudok használni? A példánál maradva: betolom a bicikliket és cserébe megkérem, hogy vigye át a könyvet a nagypapához. 
 
Vagy talán megvannak azok a témák, hogy melyeket lehet könnyebben megoldani a házastárssal és melyeket egyszerűbb a gyermekekkel? Hiszen tudom, hogy kinek mi a nünükéje, és eszerint keresek magamnak szövetségest az aktuális helyzet feloldásához?
 
Jó kérdést. Érdemes figyelni ezt (is).

 

Szilvássy Rita mediátor

A kompromisszumos húsvét üzenete

img_20200411_175208.jpg

Milyen az, amikor egy húsvét kompromisszumos? Van már róla fogalmunk, hisz a tavalyi is ilyen volt. Akkor is kérték, ne utazzunk, ne mozogjunk, fogjuk vissza magunkat. Reméljük, idén sem lesz ez nehezebb, mint tavaly. Van, aki türelmetlen, van, aki kezd belefásulni, vannak, akiknek fogy az erejük és vannak, akik rugalmasan kezelik a helyzetet.

Amikor tavaly kitaláltuk kis formációnk nevét, a ’Kompromisszió’-t, magunk sem gondoltuk, hogy ilyen sok kompromisszumra lesz szükségünk, hogy ennyire a mindennapok részévé válnak az elkerülhetetlen kompromisszumok.

Sokan mondták már, hogy bizonyos dolgokat megtanít nekünk ez a pandémiás helyzet, amelyeket nem akartunk korábban elfogadni: hogy nem vagyunk mindenhatóak, hogy vannak dolgok, amelyekre nincs ráhatásunk, hogy mindig történhet valami, amire senki nem gondolt, hogy mennyire nem értékeljük azt, amink van, hogy milyen nagyon jól élünk (legalábbis sokan).

Ezekben a napokban a harmadik hullám csúcsát éljük. Reméljük, a beoltottak számának gyors emelkedése hamarosan megnyugvásra adhat okot. De a régi életünk – ha vissza is kapjuk valaha – az még odébb van. Régi élet? A sok áldozat családjának már biztos, hogy másmilyen lesz. Az egészségügyben dolgozók élete sem tudható, hogy fog alakulni. Ők most akkora traumát éltek meg, olyan terhelést kapnak, amit gyorsan nem lehet feldolgozni, kiheverni. Ők a legnagyobb áldozatai ennek a rémálomnak. Azok, akik a sűrűjében dolgoznak. Az egészségügy is kompromisszumos módon működik. Kemény kompromisszumokat kell megkötni minden nap, minden szinten, hogy valahogy mégis működjön a rendszer.

Kompromisszumra kell jutnunk - legtöbbször saját magunkkal -, hogy elfogadjuk a korlátozott lehetőségeket, a tervek halasztását, a megszokott dolgok nélkülözését, a közösségi élmények kimaradását. Sokat tanulhatunk magunkról is most: tudunk-e mindehhez alkalmazkodni, fegyelmezettek vagyunk-e, tudjuk-e pótolni a kieső dolgokat másokkal, van-e türelmünk, le tudunk-e adni a korábbi igényekből. Ha nagyjából igen a válasz ezekre, akkor le a kalappal! Ha nem, akkor sem kell ezt szégyellni! Lehet, hogy neked nagyon más a szituációd, vagy más a tűrőképességed. De az is lehet, hogy olyan munkád van, amiben nem ezek a kérdések merülnek most fel elsősorban. Lehet, hogy robot üzemmódban vagy. De az is lehet, hogy nálad valami egészen más van a háttérben, vagy te egészen másképp éled meg ezt az egészet.

img_20210319_150714.jpg

Sok kérdés, ha úgy tetszik, a kompromisszumkészséghez kapcsolódó téma lóghat most is egyéni szinten a levegőben:

  • ki melyik oltást kapja, eleve, elfogadja-e az oltást (a magam részéről örülök, hogy túl vagyok az első szputnyikon);
  • ki kinek hisz, vagy elfogadja-e a szakemberek véleményét;
  • ki milyen élethelyzetben van, mennyire nehéz a saját élete (munka, magánélet, egészségügyi állapot, lakhely stb.);
  • mi lesz az érettségivel (kisebbik gyerekem érintett, nagyon sajnálom őket, vegyesek az érzelmeim, nagyon tanár- és iskolafüggő, illetve családfüggő, ki hogyan vette ezt az évet);
  • mi legyen a folyamatban lévő, régóta függő döntésekkel: menni-maradni, váltani, költözni, építkezni, gyereket vállalni, elkezdeni valami újat, stb.

Nehéz most megmondani, mi a legjobb, leghasznosabb javaslat, kívánság. Kinek ez, kinek az.

Most különösen fontos, hogy figyeljünk egymásra és legyünk türelemmel egymás iránt is. Senkinek nem könnyű. A mentális problémák sokasodnak. A kompromisszumkészség most életmentő is lehet.

Az áldozathozatal és a feltámadásba, az újrakezdésbe vetett hit pedig - akár mint húsvéti üzenetek is - itt vannak most velünk. Nem könnyű megérteni a szükségességét, nem könnyű elfogadni az erejét, de aki hinni és bízni tud, annak mindig könnyebb. Meg kell próbálni akkor is, ha nehéz!

 

Vigyázzatok magatokra! És a lehetőségekhez mérten kellemes Húsvétot!

 

Koskovics Éva

 

A fotók sajátok.

Te mit látsz a nagy egészből?

Ennyire tökéletes képet ritkán találok a blogjaimhoz. Sőt, amint megfogalmazódott bennem a cikk alapgondolata, máris tudtam, hogy ez a kép passzol hozzá. 

A téma és a tökéletes kép után most megtalálom az ide illő szavakat is.

Indítsunk egy mindenki számára érthető, közismert helyzetből: a jelenlegi járványhelyzet. Ki mit lát belőle?

Van, aki szerint  ez az egész járványosdi egy semmiség, egy könnyed kis apróság – mint a képen az a figura, aki az elefánt farkát fogja. Ő az, aki elkapta a vírust, de nagyon könnyen megúszta. Két napig olyan furcsán érzete magát, a harmadik napot átaludta, bevett hárommal több D-vitamin tablettát és ezzel le volt tudva a világjárvány rá eső része.

Van, aki szerint egy óriási, végeláthatatlan, nála ezerszer erősebb, áthatolhatatlan fal – mondjuk az elefánt oldala. Ő talán egy egészségügyi dolgozó...

„Ugyan, az emberek nagy része felépül belőle!” – ezt azok mondják, akik az elefánt jellemző részeit tapogatják és ugyan vannak különbségek, de alapvetően azonos tapintású dolog ez a valami.

De ott van az az ember, aki az agyarát nézegeti ennek az állatnak. Egyetlen, hegyes, csontkeménységű valami, ami képes halálos sebet ejteni: ennek az „érdeklődőnek” halt meg a sportoló barátja 10 nap alatt a Covidban. 

Vagyis: az elefánt egyáltalán nem az agyar, de ez is a nagy egység részét képezi. És még azt sem mondhatjuk, hogy jellegtelen, értelmetlen része a nagy egésznek, hiszen – hogy az elefántos példánál maradjak – az orvvadászok kizárólag ezért ölnek le több ezer egyedet. Mert ez a lényeg!

Ha visszatérünk a vírushelyzethez: mi a lényeg? Azok történetei, akik felgyógyultak, vagy azok, akik már nem térnek vissza hozzánk soha többé?

ancient-2026111_1280.png 

 (Kép forrása: Pixabay.com)

 

És most búcsúzzunk egy járványhelyzettől, megköszönve neki, hogy kellően közérthetővé tette a példát.

Lépjünk át a kapcsolatok világába, a világ működésének rendszerébe. Ki mit lát a nagy egészből? Ki mit lát abból a világból, ami a saját nézőpontján kívül esik? Életünk, hétköznapjaink működése iszonyatosan összetett. Képtelenség mindig minden történést, nézőpontot, véleményt egyedileg a helyén kezelni. Mert könnyebb, ha általánosítunk. Ez pszichés működésünk egyik alapvető jellemzője. Vagy van elegendő lelki, testi, szellemi energiánk arra is, hogy az egyáltalán nem jellemző, de mégis a nagy egészhez tartozó részeket se zárjuk teljesen figyelmen kívül? Vagy ez talán érzelmi intelligencia kérdése is?

Tehát ki mit lát a nagy egészből? Vagyis: ki mit akar látni és mit nem akar látni a nagy egészből? Valóságaink nagyon is sajátságosak. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Egy párkapcsolati vagy munkahelyi vita során hogyan is állunk a másik igazságához, a mások igazságaihoz? Elfogadjuk? Elhisszük? Meg tudjuk találni a másik által leírt, bemutatott „abszolút igazság” kapcsolatát a saját magunk „abszolút igazságához”? Sőt, tovább megyek: nem csak, hogy megtaláljuk a kapcsolatot, hanem össze is tudjuk fésülni a saját nézőpontjainkkal? Vagy megelégszünk azzal a résszel, amíg a mi saját karunk elér, hiszen eddig tart a világ?

Ha elfogadom, hogy másoknak más az igaza, akkor ezzel együtt azt is el kell fogadnom, hogy én csak egy része vagyok a nagy egésznek.

Az ilyen közhely-szagú kérdéseket általában egy legyintéssel elintézzük, hogy „igen-igen, így van, de ugyan már, elég a bölcselkedésből, gyerünk tovább!”

Amikor az elefántnak mondjuk az oldalánál állunk, és ezt a testrészét vizsgáljuk, akkor így nyilatkozunk az elefántról: egy nagy, érdes tapintású valami. Nem járunk messze az igazságtól. De mi van azokban az ügyekben – és most jelképesen beszélek, amikor az elefánt agyaránál vagy éppen a farka bojtjánál vagyunk? Mi van az olyan helyzetekben, ahol az én tapasztalásom az abszolút kisebbség? Az én tapasztalásom annyira szélsőséges, hogy szinte teljesen lényegtelen?

Sok helyről hallani: az emberiség azért kapta a világjárványt a nyakába, mert már teljesen elszállt, kihasználja a földet, nem tudja, hogy a határ. Hát most kapott valamit, ami nagyon is határt, korlátot szab neki. Ha elfogadjuk ezt a gondolatmenetet, akkor még jogosabb a kérdés. Ki mit lát a nagy egészből? És hogy viseljük azt, ha éppen az nagy egész legvégső szegletébe szorulunk? Akkor előhúzzuk azt a kártyát, hogy manapság úgyis a kisebbségnek áll a világ, hiszen minden erről szó? Amikor meg a többség tömegében üldögélünk akkor meg verjük a mellünket, hogy mi vagyunk a többség, és ezt tessék elfogadni?  

Nem könnyű kérdések.... ezeknél már csak a válaszok a nehezebbek...

 

 

Szilvássy Rita, mediátor

 

 

Az utolsó váltó

avagy kezdődik a B oldal

Ha érted, hogy mire utal a címben a B oldal kifejezés, akkor már garantáltan ott jársz és te is legalább a negyvenes éveidet taposod.

Manapság sok negyvenes küzd azzal, hogy még viszonylag kicsi gyerekei vannak, de már idősödő, beteg szülei vannak vagy éppen már nincsenek. Hasonló helyzetben ébredtem rá arra, hogy milyen nagy felelősség, hogy  mennyire támogatjuk egymást – elsősorban házastársunkat, élettársunkat, szerelmünket, de barátainkat és üzletfeleinket vagy akár szomszédainkat és felebarátainkat – abban, hogy értelmesen, egészségben és boldogan teljen életünk második fele és nem utolsó sorban, milyen példát mutatunk minderről a gyerekeinknek.

Húszas éveim végén történt meg velem, hogy a sok „még nem” után – még nem nézheted meg ezt a filmet, még nem vezethetsz, még nem ihatsz bort, még nem mehetsz férjhez, még nem költözhetsz el, még nem engedheted meg magadnak – eljött az első „már nem”, valami, amit tudom, hogy már  soha nem fogok megtenni. Na, akkor csapott meg először az öregedés szele. Ha negyvenes vagy, egyre több a „már nem”, amit meg kell tanulni elengedni.  Nőként az egyik legbeszédesebb és sokaknak fájdalmas jelképe ennek az időszaknak, hogy tudod, hogy nem lesz már gyereked, de a természet mégis havonta emlékeztet arra, hogy még termékeny vagy és akár még lehetne.

Életközép, az emberélet útjának fele, válság. Ezt lehetne, kellene jól megélni. A válság lehetőség a váltásra. Itt az utolsó váltó, nem mindegy, milyen állomáson kötsz ki. Ha jól csinálod, még van esélyed arra, hogy egészséges, kiegyensúlyozott, gondtalan öregkor várjon rád.  Az tény, hogy ez az állomás kevésbé vonzó és nagyon kevés a jó minta, a pánikszerű menekülés az öregedés elől, kapaszkodás a fiatalkorba viszont szedi az áldozatait.

vagany.jpg

A váltás lehetőségét, az utolsó esélyt sokan megérzik, de kevesen értik jól. Sok férfi ilyenkor veszi meg kamaszkora álomautóját, újít be fiatal barátnőt, megy el földkörüli útra, kezd el maratont futni, vagy csak egyszerűen elhagyja a családját, mindenesetre valami nagyot vált. Sok nő spirituális útra lép, tanfolyamokat végez, beleveti magát valami csodatermék forgalmazásába, posztol, blogol vég nélkül, kezd méregdrága kozmetikai kezelésekre vagy plasztikai sebészhez járni, vagy a jógát, a futást vagy valami kreatív tevékenységet helyez élete középpontjába, ami teljesen beszippantja.

Van, aki nem mer váltani és idő előtt feladja, belefásul, beleöregszik abba, hogy nem olyan munkát csinál, amit igazán szeret, teher számára a család vagy éppen nincsen, nem sikerült megvalósítania az álmait, de azért megadóan húzza tovább az igát és rogyik le egy sörrel esténként, régebben a Barátok közt, manapság a Netflix elé.

Van azonban ebből kiút, meg lehet találni az egyensúlyt. Célszerű egy kicsit megállni és elgondolkodni. Tudomásul venni, hogy van olyan álom, ami már nem valósul meg, de van, amibe még igenis érdemes belekezdeni és meg lehet valósítani anélkül, hogy nagyobb erkölcsi vagy anyagi károkat okoznánk, nevetségessé válnánk vagy beledöglenénk. Érdemes elgondolkodni, melyek azok a kapcsolataink, amelyekből kinőttünk, amelyeknek lejárt az idejük, amelyek méltatlanok, amelyek már nem gazdagítanak sem minket, sem a másikat és hol vannak azok a kapcsolatok, amelyeket nem ápolunk eléggé, amelyek felé nem vagyunk elég nyitottak, amelyek pedig sokat adhatnának. Azzal is érdemes szembesülni, hogy hol vannak azok a feldolgozatlan traumák, kezeletlen problémák, amelyek akadályozzák a továbblépést, a váltást. Ilyenkor jól jön a segítség, ilyenkor érdemes hozzáértő, tapasztalt szakemberhez fordulni, a coach, a mediátor, a pszichológus segít rálátni ezekre a helyzetekre és jó döntéseket hozni.

Sok szempontból középen állsz, ha negyvenes vagy. Jó ezt tudatosítani és ebbe belehelyezkedni. Ha megtalálod az arany közepet, akkor nem fogsz szívrohamot kapni és lefordulni a futópadról, mert meg akartad mutatni annak a dögös szőkének, aki melletted tapos, hogy mekkora legény vagy és háromgyerekes családanyaként sem fogsz meglépni a teniszedződdel a második szett után. Ha megtalálod a középutat, akkor magabiztosan és mosolyogva tudsz a fiatalok után nézni, akik leköröznek a futópályán - legfeljebb megjegyzed magadban, hogy „új rablói vannak a nyárnak…” és nekik fogalmuk sincs, hogy kit idézel - vagy éppen nyugodt szívvel hazamész jógaóra után és megfőzöd a családnak a csülkös bablevest, majd minden szemrehányás nélkül feltálalod.

Ez csak a magánélet terepe, de a szakmai előmenetel, karrierépítés, üzleti élet terén is ott a középen állás problémája. Alulról nagy a nyomás és nagy kihívás, hogy szemben találod magad azzal a generációval, akit „nem szorít az iskolaköpeny”, azaz nincs emléke arról, milyen egész nap sötétkék nejlon iskolaköpenyben izzadni, úttörőben feszengeni, egy tanévet egy farmerben és egy edzőcipőben kihúzni, a kazettát ceruzával visszatekerni, telefonvonalra várni, milyen, hogy egy Toblerone csokiért Jugoszláviáig kell elmenni, egy bőrdzsekiért meg Törökországig, angol nyelven írott könyvet legközelebb az ország egyetlen idegennyelvű könyvesboltjában  Budapesten kapsz, síelni pedig legfeljebb Csehszlovákiába mehetsz. Ezek a fiatalok már belenőttek az internetbe, a külföldre utazásba, az angolba és más idegen nyelvekbe, teljes magabiztossággal és gátlás nélkül élnek a fogyasztói társadalom adta előnyökkel és ennek megfelelően sokkal jobban érvényesítik érdekeiket.

Felfelé nézve pedig, ha a negyvenes előre szeretne lépni a ranglétrán, oda szeretne jutni a műtőbe vagy a katedrára, új piacokat szeretne meghódítani, bárhogy fejlődni a pályáján, akkor sokszor beleütközik az előtte járó generációk azon képviselőibe, akik helyzetben voltak a rendszerváltáskor, mert már megvolt a diplomájuk, ki tudták privatizálni, meg tudnák venni, volt már szakmájuk, megvolt már a gmk-juk, a kapcsolatrendszerük. Minél idősebbekről van szó, annál nagyobb hiányokkal érkeztek oda, hogy végre sikeresek lettek, annál keményebben dolgoztak meg érte, ezért foggal-körömmel ragaszkodnak mindahhoz, amit elértek és vagy nem tudják elképzelni az életüket munka nélkül vagy egyszerűen nem akarják átengedni a terepet az utánuk következő generációnak.

Ha elfogadjuk a helyünket és nem akarunk a fiatalokkal versenyezni vagy az öregeket kitúrni a helyükről, akkor rájövünk, hogy kiváló közvetítők lehetünk közöttük, hiszen mi már megtanultunk angolul, része lett életünknek az internet, bejártuk a világot, képezzük magunkat folyamatosan, de ugyanakkor még tudjuk, hogy ha belépünk valahova, köszönni kell, nem tegezzük le a főnököt az állásinterjún és nem röhögjük ki a nyugdíjas kollégát, ha olyan szavakat használ mint világháló vagy faxon akarja feladni a rendelést. Középen betölthet a negyvenes egyfajta híd szerepet, jó tanácsadó, közvetítő válhat belőle egy cégen, munkahelyen belül vagy önálló szakemberként.

Szóval meg lehet találni a helyünket, meg lehet jól élni ezt az időszakot és sokat ki lehet belőle hozni. Szerencsés esetben, ha sikerül jól mérleget vonni, rájövünk, hogy van sok lehetőség, és ezek közül ki fog tűnni, hogy mi az, ami tényleg a miénk és tényleg időszerű. Megtehetjük, hogy elkezdünk komolyabban foglalkozni az egészségükkel, visszatalálhatunk a családunkhoz a karrierépítésbe fektetett évek után, vagy éppen nyithatunk, kijöhetünk a csigaházból, amit a gyerekekkel töltött évek alatt építettünk magunk köré, esetleg elkezdhetünk foglalkozni a gyökereinkkel, a családi mintáinkkal, a tágabb családdal, kereshetünk valami olyan tevékenységet, ami feltölt minket, felvállalhatunk valami olyan ügyet, amibe szívesen fektetünk önként munkát, időt, megtalálhatjuk, hogy mi lesz az, ami elvezet minket oda, hogy jól éljük meg a B oldalt. 

„Ne aggódj, a B oldalon vannak a legjobb számok” – vigasztalt egy kedves ismeretlen a negyvenedik születésnapomon. Hát, jól hangzik, de jelentem, hogy a B oldalon akadnak egészen elképesztően szar számok is, azonban idővel észreveszed, hogy egyre jobban és magabiztosabban tudsz rájuk táncolni.    

Fekete V. Olga

Újratervezés, újratervezés, újratervezés - avagy a harmincasok dilemmái

Erika 32 éves. Úgy tervezte, hogy ennyi idős korára meglesz a diploma, a - már stabil - munkahelyéről elmegy szülni (ahova majd természetesen visszaveszik szülés után). Harminc előtt szeretett volna legalább egyet szülni, de inkább kettőt. A vele egykorú barátnői már a másodikat tologatják...
            Ehhez képest a helyzet az, hogy 28 évesen, 10 év együttlét után szakított a barátjával. Talán túl sokáig húzták, talán, ha meglettek volna már a gyerekek, együtt maradtak volna... Most újra a párkeresés startvonalán álldogál, tehát gyerek már nem lesz 30 előtt, de már örül, ha 35 előtt összejön egy baba... A munkahelyen komolyabb posztra nem léptették elő, mert „előbb-utóbb úgyis terhes lesz, és évekre kiesik a munkából” – mondogatták neki... tehát itt sincs előrelépés.
 
Ági 28 éves. Mivel a munkahelyén 35, nála 5 évvel fiatalabb amazon nyomul a pozíciójára, így ha nekiáll a családalapításnak, akkor innen bizony kifúrják. Ha ő most innen kiesik, akkor sosem fogja tudni visszaépíteni magát egy olyan pozícióra, amit itt egy-két éven belül elérhet. Onnan sokkal stabilabb lenne elmenni szülni... de mi van, ha ez mégsem 1-2 év lesz, hanem esetleg 2-3 év? A kolleganőjével is pont ez történt... Aztán most lombikoznak 42 évesen... A párja szeretne gyereket. Minden hétvégén előjön a téma, hogy mire várnak még, de Ági nem érzi, hogy itt lenne az idő. Ő most nem tudna nyugodt szívvel otthon ülni. Attól fél, hogy néhány hónap múlva visszamenne dolgozni, de ő nem így akar gyereket nevelni, hanem nyugiban. De közben fél, hogy emiatt elveszíti a párját, aki nem akar öreg-apuka lenni...
 
Ákos 36. Mostani párjával 6 éve vannak együtt, a 30. szülinapi buliján találkoztak. Akkor éppen túl volt egy szakításon, ami nagyon megviselte. Már gyűrűt vett a lánynak, aki több hónap jegyben járás után meglépett egy kollegájával. Ezután 1,5 évig a pszichológus tartotta életben Ákost... A jelenlegi kapcsolata ugyan nem olyan heves és szenvedélyes, de úgy érzi, hogy komoly elköteleződés van mindkettőjük részéről. És ugye, egyszer már megégette magát... Itt egy nő, akivel le tudná élni az életét. De ez vajon elég? Meddig válogasson még? Munkahelye nem egy stabil dolog, általában 2-3 évente vált. Szakmájában jól képzett, mindig van új helye. Nem állt be multi-katonának (pedig huszonévesen lett volna rá lehetősége, többször is hívták), mert látta a multis haverjain, hogy mit is jelent ez. Ő akkor családot akart, nem vágyott erre az életre. Megélhetése a mostani párjával stabil, nem szenvednek hiányt, na de tudja a haveroktól, hogy 2-3 gyerek micsoda pénz... Jelenlegi párja nem akarja, hogy beálljon egy multihoz nap 16 órában, hiszen a nő jól keres, nincsenek anyagi gondjaik. Na de erre alapozzon Ákos? Hogy a nő jól keres? Mi lesz, ha elmegy szülni? Pedig most van az utolsó perc, hogy ezt meglépje... még mindig hívják. A család nem jött össze huszonévesen, és ugyan mindig is jól elvolt anyagilag, de nem épített tudatosan karriert. Mi lenne, ha ők csak így maradnának, kettecskén? Mi lesz, ha ő egyedül marad? Úgy nem lehet boldognak lenni? Nincs hiányérzete, egyszer megpróbálta a családosdit szívvel-lélekkel, de nem jött össze. Újra összerakta magát, egy más típusú boldogságban hisz... Mi van, ha neki ez az útja? Na de most 36 évese mondjon le a családról?  
 
... és még sok száz egyedi helyzet, és még több dilemma...
 

crossroads-1580168_1280.jpg


A 20 az új 30 szlogen nagyon becsapós. Mintha azt sugallaná, hogy mindarra, amire eddig 10 éved volt, arra most már 20 éved van. Hiszen 20 és 39 között vagy „húszon éves”. Hiszen a harmincas éveidet azzal töltheted, amit eddig a húszas éveidben csináltál. Igen ám, de akkor mi lesz azzal, amit a harmincasban kell (ett volna) megcsinálni? Az tolódik a negyvenre? És erről a tested is tud? A lelked is tud? Ők is épp olyanok lesznek tíz év múlva? Vagy már annyira szabadok és mindenhatók vagyunk, hogy mit nekünk ilyen piszlicsáré biológiai adottságok? Testünket irányítani tudjuk mindenek felett? Úgy menstruálunk, hogy észre sem vesszük, arról nem is beszélve, hogy akár hónapokig is képesek vagyunk „elállítani a dolgot.”
 
Emlékszem, a fősulin sportot űztek abból a lányok, hogy ki menstruált régebben. Hiszen, ha a fogamzásgátló tablettát szünet nélkül szedik (az olyan fajtát, amiben kellene szünetet tartani) akkor elmarad a "havibaj". Hiszen minden hónapban volt egy buli valahol a közelben, hát nem lehet odamenni úgy teljes női mivoltunkban – magyarul esetleg éppen a nehezebb napokon....
 
Tehát mit nyerünk azzal a plusz tíz évvel? Vagy inkább úgy teszem fel a kérdést: mit vesztünk vele?
 
Hol kötjük meg azt a bizonyos kompromisszumot? De biztos, hogy kompromisszumnak számít a választás és a kitartás a választásunk mellett?
 
Nem könnyű egy harmincas fiatalnak. Mondanám, hogy „nem lennék ma harmincas...” - de az vagyok, tehát ezt nem mondhatom... Vagy beleveti magát abba a hitbe, hogy ő lesz az, akinek minden sikerülni fog és neki is áll óriási lendülettel, hiszen ő nem akar lemondani semmiről. Vagy választ egy utat és elindul egy irányba. Ez nem kizárólag a család – karrier útkereszteződés, szerintem a dilemma ennél sokkal összetettebb.... Ha választ és elindul az útján, akkor azonnal megkapja a kérdő tekinteteket...
 
Aki huszonévesen karriert épít, annak kórusban lihegi a nyakába a rokonság, hogy „hun van már az az unoka? Talán a laptop táskájában tartja?” Továbbá azt is megkapja, hogy „most nem ezzel kellene foglalkozni, hát milyen anya lesz az ilyenből... ?!” Aki huszonévesen babakocsit tologat, arra lemondó pillantásokkal néznek az utcán a magassarkúban futkosó önjelölt leendő topvezetők, hogy „hát, szvíem, ez ennyi volt!
 
Tehát melyik buliból is maradjunk ki? Mert aki buliról-bulira rohangál és mindenhol ott van, az sehol sincs ott igazán....
 
 
Szilvássy Rita

Szólni sokkal nehezebb, mint csöndben maradni

Nem illedelmeskedek hosszas bevezetővel, mivel éppen ez a bajom – hogy meddig lehet illedelmeskedni egy olyan helyzetben, mikor egyáltalán nem kellene. Így is elég hosszú lesz...

Nagyon sokan írnak erről a témáról, mindenki a saját szemszögéből – és ez jó dolog! Mintha valami kollektív titkot szeretnénk megfejteni, körbejárni együtt.

Hol van a határ, hol van ez egyensúly a következő kérdésben: ha nem verem nagy dobra azt, amit történt velem, akkor hallgatólagosan támogatom az elkövetőt? Sőt, ezzel lehetőséget adok neki arra, hogy folytassa a mocskos dolgait.

Mondom másképp: a mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy te hezitálsz azon, vajon elmond-e, ami veled történt? Normális-e? Hova helyezd el magadban? A másik serpenyőben meg egy másik ember van. De itt a lényeg: hogy valójában nem is ő. Hanem az ő férje, felesége, gyermekei, munkahelyi hírneve, lakókörnyezetének megítéléseValójában ezek miatt az emberek miatt vagyunk csendben?

Az egyik oldalról egy esemény, ami megtörtént veled, a másik oldalról egy bűn, amit az elkövető önszántából megtett. Az esemény rád van hatással, neked kell feldolgozni. A bűn az ő lelkiismeretén szárad. De ha Te kinyitod a szád arról, ami a te részed, ami veled történt, és ezt továbbadod, akkor a másik oldalon is továbbadódik valami. De ennek hatására nem az elkövető lesz bajban, hanem a rokonai, hozzátartozói.

Ő saját döntéséből, saját akaratából tett vagy folyamatosan tesz valamit. Ő nem hezitál, hogy vajon te mit fogsz szólni ehhez. Ő nem gondolkodik a te érzéseiden, a te férjeden/feleségeden, gyerekeden (na ezen lehet, hogy hezitál, mert őt is „megkóstolná”), sem a te munkahelyi hírneveden, vagy épp a lakókörnyezeted visszahangján.

hands-on-4787657_1920.jpg

Válasszuk szét, amikor az elkövető társa hallgatólagosan tud a dologról. Találkoztam már olyan nővel, aki szemet hunyt a férje – mondjuk ki őszintén – abúzálása felett. Igen, van ilyen. Itt élnek ők is, köztünk. Tehetik ezt félelemből, gyávaságból, megalkuvásból. Ha így van, őket sem irigylem. Homokba dugott fejjel leélni egy életet, rettegésben - az sem kellemes... De most nem erről az esetről beszélek. Arról az esetről beszélek, mikor tényleg nem tudja a család, hogy mi történik a háttérben, vagy az előtérben, a kisszobában, a nagyszobában vagy az előszobában... Itt is biztosan sokan felhorkannak, hogy ilyen nincs! Biztos látja a társ, csak nem szól érte. Szerintem ez nem ennyire fekete-fehér...

Az én esetemben (6 éves voltam, egy hétig voltam egy családnál) üvöltött a férfi felesége, hogy „ne csináld, nem hallod, hogy sír?” Tehát verbálisan felszólalt a tett ellen. Legalább ennyi történt. Ha most felnőtt fejjel visszagondolok (és miközben dolgozom fel a pszichológusommal... - ugye), akkor bizonyos szempontból nem voltam egyedül. De tudjuk, hogy mi a különbség aközött, hogy szólok valamiért, és aközött, hogy teszek valamit. Ha a Te gyerekedet bántanák, akkor csak szólnál, majd hagynád annyiban? Vagy megpróbálnál tenni valamit? Ez a nő, aki „csak szólt”, nem az édesanyám volt, tehát nem a saját gyermeke voltam. Tudom, hogy ezek nagyon kényes témák. De éppen erre játszik az, aki bánt valaki. Mert úgy gondolja, hogy úgysem fog kiderülni. Amíg nem „derítem ki”, addig valóban neki van igaza. Ha "kiderítem", vagyis elmondom másoknak, akkor mi lesz azokkal, akiket ez érint? Mert a legtöbb esetben miattuk hallgatunk.

Megyek tovább. Ha a gyermekeddel történik valami, akkor képes vagy reagálni? És most csak az vágja rá nagy mellénnyel az „igen”-t , aki valóban átélte. A „ha ilyen történNE” sajnos most nem játszik. Mert nem tudod, hogy milyen. Egészen pontosan azt nem tudod, hogy te hogyan reagálnál. Bocs. Most ott ülve a szobádban, habzó szájjal mondod, hogy szétverném. Aha. Nekiállnál üvölteni egy békés, nyugodt strandon? Hogy utána minden áldott nap azzal az érzéssel menj majd le a partra, hogy mindenki néz, mert te vagy az az őrült nő, aki üvöltözik? Hogy összesúgjanak a lányod háta mögött, amikor vár a lángosra a büfében, hogy „ő volt az a kislány!” Nem. Gyorsan összepakolnál, és eltolnád a biciklit – meg a babakocsit. És ennyi! Itt nyert a bántalmazó!

Őszinte leszek, nekem időbe telt a reagálás. Neked is? Akkor nem elítéllek, hanem szeretettel magamhoz ölellek azzal, hogy „nem vagy egyedül.” Talán egy gyermekkori emlék miatt blokkolódsz le? Mert te sem kaptál segítséget egy helyzetben? Mert a te környezeted sem mert megszólalni? Mert ott is hallgatott mindenki?  Legyintettek, hogy ugyan már, ilyen ez a Pista, hiszen már az apja is ilyen volt! Ugye milyen fincsi ugyanabban a szarban ülni, pláne egy ilyen helyzetben? Én is belefagytam. Egyszer. Aztán a másodiknál már szóltam. Volt már olyan rémálmod, hogy kiabálni akartál, de nem jött ki hang a torkodon, és emiatt valami rossz történt veled? Na, ez olyan, csak nem álom. És nem veled történik, hanem a lányoddal... 

De mondok egy másik példát, amelyben a reagálás gyorsasága a lényeg. Ez miért fontos? Mert nekem bizony nem megy mindig visszakézből. Miért nem? Mert évek, évtizedek óta szunnyadnak bennem történetek, érintések, mozdulatok, pillantások, szavak. Egyedül lennék ezekkel? Ugyan már! Na erről pontosan tudom, hogy nem igaz, és ez egyre nagyobb erőt ad.

Tehát gyorsan reagálni: állok egy koncerten sorba a lányommal - régi szép idők, ugye... Elénk pattan egy biztonsági őr és már fotózza is a lányom, hogy „milyen szép székely kislány!” És nyomja a közeli képeket az arcáról. Annyit tudok kinyögni, hogy „nem székely.” Kicsit később megkérdezi a lányom (6 éves volt ekkor), hogy anya, miért fotózott le az a bácsi? Nem tudok mit mondani. Megkérdeztem tőle: szeretnéd, hogy megkérjük, hogy törölje ki? Igen – szólt a válasz. Összeszedtem magam és visszamentem a büféhez, ahol találkozunk ezzel az emberel. A magam 31 életévével, szorítottam egy 6 éves kis szőke tündérke mancsát és tartottam egy ötvenes biztonsági őr felé, aki ott állt a haverjaival és kollegáival... Ha meggondolom, szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor hallottam a szüleimet visszaszólni bárkinek is – persze egymáson kívül!  Szóval, megyek vissza. Nem állok be a büfé sorába, hanem egyenesen átvágok és odamegyek hozzá. Már messziről látom, hogy lát.

mother-3229586_1920.png

  • Kérem szépen, hogy törölje ki a fotókat a lányomról!
  • Miért? Nem csináltam vele semmit!
  • Törölje ki a fotókat a lányomról.
  • Most mit pattog, miért? (Sértődötten, még neki állt feljebb.)
  • Mert nem értem, hogy miért fotózta le? Ő az én lányom és nem szeretném, hogy egy idegennek legyenek képei róla.
  • Jó, majd kitörlöm.

(Evés közben jön meg az étvágy, vagy hogy is van? Én ott egyre erősebbnek éreztem magam, mert feldühített, hogy még én vagyok pattogós anyukának feltűntetve egy ilyen helyzetben. A szóváltás kezdett neki is kellemetlen lenni, a mellettünk állók is néztek már...)

  • Itt, most, előttem.
  • Jó, van, akkor tessék! (Teljesen megsértve)

Láttam, ahogy kitörölte a képeket. Nem mondom, hogy megnyugodtam, hiszen már bárhova továbbíthatta őket, de talán ennyi idő alatt nem történt meg ez. Ez ott is átfutott az agyamon, de úgy éreztem, hogy ezt már nem tudom kontrollálni.

Szóval, akkor én érezzem kellemetlenül magam, azért, mert be akarom tartani a magam és gyermekeim határát?

Én nem félek, hogy ezek a „ciki” dolgok kiderülnek rólam. Attól sokkal jobban félek, hogy példát adok a lányaimnak és a barátnőim lányainak és fiainak a hallgatásommal.

Mert szólni sokkal nehezebb, mint csöndben maradni.

Ha most azt mondod: ennek a nőnek pszichológus kell! – kösz, már van! De nincs mindenki ilyen szerencsés helyzetben, mint én! Miért? Mert nem tudja például megfizetni! (Ez igenis probléma!) Mert nem jut el addig, hogy itt valami nincs rendben. Mert talán olyan visszajelzéseket kap a környezetétől, hogy „te voltál a hibás” – klasszikus áldozathibáztatás! Vagy a másik örök klasszis: a „biztos félreértetted!” A lényeg ugyanaz: bennem és a többi áldozatban van a hiba. Létrejött egy hibás, téves helyzet, aminek nem kellett volna létrejönnie. És onnan közelítünk, hogy ebben az áldozat felelősségét keressük. Nem a tettes felelősségét.

Mégegy történet:

Amikor megharapott egy kutya néhány éve, a gazdája annyit mondott: maga fél a kutyáktól, ez azért történt. Tudod mit, Okoska? Igazad van! Félek a kutyáktól! Ez a kutyádat feljogosítja, hogy megharapjon? Ha valaki fél valamitől, akkor azt ilyen módon ki lehet használni?  Vajon az emberek is ezt csinálják? Ha a másik ember fél, akkor uccu neki, vesd el magad, tiéd a pálya? Ha érzed a másik félelmét, akkor nekimész, de ha elég erős, akkor visszarettensz? Talán azért harapott meg, mert nem hallgat rád, nem tudod kontrollálni. Én a mezőn sétáltam (nem kutyaotthonba mentem látogatóba), miközben a kutyád átfutott a réten és Te hiába kiabáltad a nevét, mögém ugrott és megharapott. Van róla látlelet. Mert elmentem az orvoshoz, mivel fel akartalak jelenteni. Miért? Mert ez a hozzáállásod. Hogy én vagyok a hibás. Tudod, hogy miért nem jutott el a dolog a feljelentésig? Mert amikor bementem az önkormányzatba és elkezdtem mondani az esetet, akkor már úgy sírtam, hogy nem jegyzőkönyvet toltak elém, hanem egy százas zsepit! Mert felszínre tört mindaz, amit az áldozathibáztatás eltakar.

Bizonyos eseményekről nem tehetünk az életünkben. Velem, veled történik, de nem az én és nem a te hibád. Pont úgy, ahogy nem az elkövető környezetének, hozzátartozóinak a hibája az, amit a bántalmazó megtett. Mégis, amikor kiderül egy ilyen személyről az igazság, akkor az rossz fényt vet a környezetére. Én senkire nem akarok rossz fényt vetni. Az egyik serpenyőben azok ülnek, akikre ez rossz fényt vet, a másikban én és mindazok, akik emiatt hallgatnak. Akik átélték. Akik látták, hogy édesanyukat, lányukat, fiúkat, barátnőjüket, szomszédukat éri valami olyasmi, ami nagyon nincs rendben. Na de mi lesz, ha ez kitudódik!? 

Ebben a kutyás sztoriban van egy szép momentum. A mezőn otthagytalak, mert reszkettem. (A férjem utánad ment!) Ott nem tudtam a szemedbe nézni. De nem hagyott nyugodni a dolog. Ennek nem lehetett így vége! Hogy megint legyőztek. Hogy megint én vagyok a hibás! Nem! Délután átmentem arra a címre, amit a férjemnek mondtál. Ott álltál az ablakban, a félig elhúzott függöny mögött. És néztél kifele, hogy jön-e valaki. Tudod mi volt ebben a nagyon jó? Az, hogy Te álltál a függöny mögött, félve, és vártad, hogy jön-e valaki. Te vártad, hogy mi fog történni. Aki átélte, az tudja, hogy milyen érzés állni és várni, hogy történjen már valami, legyen vége ennek az egésznek! Nem a félelmet kívánom neked, hanem azt, hogy az várja a történet végét, aki elindította a hibás folyamatot. Ne a másik fél rettegjen. Én voltam a sztoriban a bátor, aki önszántamból átmentem hozzád. Miért? Mert a szemedbe akartam nézni. Amikor megláttál, intettem, hogy gyere ki és te kijöttél és megkérdezted, hogy miben segíthetsz? Én kezet nyújtottam és azt mondtam: „üdvözlöm én vagyok az, akibe beleharapott délelőtt a kutyája.” Miért nyújtottam kezet? Mert ezzel magamat emeltem fel az áldozat szintről egy egyenrangú szintre. Mert a kézfogás egyenrangúságot, partnerséget jelent. És ebben a történetben már mindegy a kutya, és minden mindegy. Az a lényeg, hogy szembe mentem a félelmeimmel. Hogy nem én voltam a hibás és nem én voltam a gyengébb. És ezt ott kizárólag saját magam előtt bizonyítottam.

 

És ez még nem is az összes sztorim! Van ott még, ahonnan ez jött...!!! De nem csak nekem....

 

Amelyik Pistának, biztonsági őrnek és kutyatartónak nem inge, az adja tovább, hátha egyszer gazdára lel az az ing...!

Mert az esetek nagy részében segítenek egy rendezvényen elkeveredett gyermeknek megtalálni a szüleit.

Mert jó dolog egy kutya barátság és gazdagabb lesz tőle egy ember.

Mert az általánosítás éppen olyan rossz fényt vet másokra. És ez teljesen alaptalan!

 

Szilvássy Rita

 

 

Amikor összeáll az egyke meg a nagycsaládos

Cikkem reagálás az „Akartok még gyereket?” című blog „Egykék” című bekezdésére, melyet kolleganőm írt. Szintén a sorozathoz tartozik a „És most hol van az a gyerek?” blog is.

Ahogy mindkét korábbi írás őszinte, szívből jövő, saját véleményt és tapasztalatot mesél el, így az enyém is ilyen. Éppen csak annyira van kisarkítva a helyzet, hogy pontosan rámutasson a szükséges különbségre. Belekötősök, félremagyarázósok lapozhatnak tovább!

Életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy oda születtem, ahova. A nagycsaládnak rengeteg az előnye! Minden tiszteletem a Szüleimé! Az alábbi írással pusztán bemutatom a saját személyes tapasztalatomat, mely rákontráz a „hogyan is él az egyke párkapcsolatban?” örökzöld témára.

Engedtessék meg nekem az a hóbort, hogy ugyanazokkal a szavakkal kezdjem, sőt, egész szigorúan vonalvezetőként használjam az ihletadó cikk szerzőjének sorait. Néha kissé elkalandozva... (kiemelések és rövidítések a szerző jóváhagyásával.)

 

Az eredeti szövegrész:  

Van „szerencsém” egy olyan párkapcsolatban élni már több évtizede, ahol két egyke találkozott. Nagyon tanulságosSok sztereotípia él az egykékkel kapcsolatban, olyanok, hogy maximalisták, önzőek, (...) Ezek olyan tulajdonságok, (...) odafigyeléssel, megfelelő szülői hozzáállással jól korrigálhatóak. Ugyanakkor van valami, amit szerintem nemigen lehet pótolni, ez pedig a megosztásra való képesség hiánya. Az egykéknek nem természetes, magától értetődő tapasztalata, hogy a testvérével, egy kortárs személlyel napi szinten meg kell osztania mindazt, amit a szüleitől kap, akár anyagi természetű, akár nem kézzelfogható dolgokról – mint például a figyelem, idő, közös program - van szó. Továbbá az egykéknek az sem természetes, mindennapos tapasztalat, hogy folyamatosan együtt van, kommunikál, verekszik, játszik, beszélget, kapcsolatba lép egy másik gyerekekkel és ilyen módon megosztja vele az élményeit. Ezt az egykéknek tanulni kell, különben tévútra mehet a dolog. (...)

 

Az én verzióm pedig:

Van „szerencsém” egy olyan párkapcsolatban élni már több, mint 15 éve, ahol egy (gyakorlatilag) egyke és egy nagycsaládos találkozott. Nagyon tanulságosSok sztereotípia él a nagycsaládokkal kapcsolatban. Például olyanok, hogy mindent megosztanak, nem önzőek, nagyon jól tudnak együttműködni. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a családi körből kikerülve és belecsöppenve a Nagyvilágba - ahol más közegben szocializálódott emberekkel kell együttműködni - nos, hol több, hol kevesebb sikerrel alkalmazhatók. Amikor már felismertem, hogy milyen kölcsönös különbségek kellős közepén állok – innentől már korrigálható volt. De, eddig hosszú út vezetett...

Évekbe telt, míg a világ rohanásában, a játszmák óceánjában, a tanulás – háztartás – munka – gyereknevelés – párkapcsolat állandó körforgásának darts tábláján bull-t dobjak. Nem bánom, hogy ennyi időbe telt, hanem örülök, hogy nyakon csíptem a momentumot! Elvégre még több van előre, mint hátra...

Na de vissza a vonalvezetőmhöz:

Ugyanakkor van valami, amit szerintem egy nagycsaládból kikerülő fiatalnak is pótolni lehet, ez pedig az, hogy nem mindenki akar mindig mindent a MÁSIKKAL! A nagycsaládból kikerülő fiatalnak nem természetes, hogy a másik egyedül csinál valami. Miért? Nem azért, mert egy önző liba (vagy gúnár), hanem azért, mert abban szocializálódott, hogy mindig minden közös. Gyermekkori emlék: valaki a testvérek közül kitalálta, hogy készít rántottát. Ö magának, 3 tojásból. Ezt észrevettük és odaszóltunk: figyu, ha már főzöl, dobjál még be nekem is 3 tojást! Na, ezt elmondta 5 testvér (a legkisebb ekkor még nem fogyasztott tojást), és szegény önjelölt kukta csinálhatott (5x3, plusz a sajátja) 18 tojásból rántottát! A nagycsaládból származónak elemi szinten természetes, hogy mindig mindent meg kell osztani (igen, egy kocka csokit is lehet 7 felé törni pontosabban forgácsolni. Meg lehet próbálni eldugni a részed, de ha ennyi ember keresi, nagy eséllyel valaki megtalálja...)

Házasságunk elején, mikor főztem, akkor megkérdezte a Férjem, hogy századot vagy ezredet várunk vacsorára, vagy mégis kinek csináltam ezt az iszonyatos mennyiséget? Amikor meg Ő főzött, akkor én kérdeztem, hogy mi az ott az edény alján, termékminta?

eggs-2655625_1920.jpg

 (Kép forrása: pixabay.com)

Továbbá a nagycsaládból származónak természetes, mindennapos tapasztalat, hogy állandóan van körülötte valaki. Sosincsen egyedül. Emlékszem, mikor férjhez mentem és beköltöztünk a városba kettesben. Én még főiskolás voltam, délutánonként korábban hazaértem a lakásba, ahol egyedül voltam, a férjem nyomta a melót, este érkezett meg. Nem volt egy nagy lakás, de nekem, borzasztó üres volt – mivel csak én voltam benne. A nagycsaládban, ahol sok gyermek van, azzal eltelik a délután, hogy körbejársz és mindenkit piszkálsz egy kicsit. De ha nem jársz körbe, sebaj, egészen biztosan rád nyitja valaki az ajtót... és ha csak egy nyitná...! Szóval ott voltam egyedül a lakásban, friss házasként. Emlékszem a pillanatra, mikor ezt felismertem: itt én egyedül vagyok, és senki nem fog szembe jönni egész délután...! Próbáltam ezt az érzést elmagyarázni a férjemnek – nem igazán tudta átérezni, hogy miről beszélek. Kérdezte hogy:” miért, ki kellene még ide..?!”. Na ezek azok a dolgok, amiket nem tudsz elmagyarázni. De ennek az ellentéte: mikor a családi találkozón (szülők, tesók, csatolt részek - vagyis párok -, alaphangon 16 fő, a 10 unokákat most hagyjuk ki ebből...), a Férjem azt mondta, hogy „olyan sokan vagyunk”. Mire én: "végre!"

Amikor a Férjem kivesz a hűtőből valamit, és leül egyedül megenni, akkor azt gondolom (pontosabban már csak gondoltam), hogy nem vagyok fontos neki, nem szeret, kihagy valamiből. Mert nem hangzott el a kérdés: "Ki kér még?" Rossz érzést kelt(ett) bennem. De most jön a svédcsavar: benne meg az kelt (keltette) rossz érzést, hogy állandóan kérdezgettem. Mindenről. Hiszen nem egy ember dönt el valamit! Hanem EGYÜTT kialakítjuk a KÖZÖS álláspontot. Állandó kommunikáció - és még nő is vagyok, te jó ég! Sőt, ami a legrosszabb: mindent EGYÜTT akarok (akartam) csinálni. Mert számomra az együtt az alapállapot.

Hálás vagyok, hogy egy érdekes fordulatnak köszönhetően ezt sikerült megszüntetni. Egy kedves (egyke) kolleganőm egy munkafolyamat során felnyitotta a szememet. Az „együtt” alapérzés itt is dolgozott bennem és amikor próbáltam vele együtt csinálni egy munkafolyamatot, akkor kibukott belőle, hogy csináljam már meg EGYEDÜL. Mire én: „de én nem akarlak kihagyni belőle? Én Veled akarom megcsinálni, EGYÜTT”. És kolleganő elmagyarázta, hogy attól, hogy valami megcsinálok egyedül az nem azt jelenti, hogy kihagyom valamiből. Ő (is) egyke, és neki az együtt egészen mást jelent, mint nekem. Én meg összeraktam a képet. Hogy a Férjem is egyke. És megértettem, hogy miért idegesítő számára a NAGY KÖZÖS és mindaz, ami ezzel jár. És nem arról van szó, hogy nem szeret, és ki akar hagyni valamiből. Hanem arról, hogy a szó legjobb értelmében mondva: eszébe sem jut. Ahogy nekem eszembe sem jut, hogy valamit megcsináljak magamtól és ehhez ne tegyek fel plusz 3 kérdést, melynek mentén ki fog alakulni a KÖZÖS álláspontot. (Pont, ahogy plusz 3 tojást kell rakni a rántottába a sajátod mellé!)

Nekem, aki nagycsaládból jött meg kellett tanulni, hogy eldöntöm, megcsinálom, egyedül és az úgy jó lesz. Vagy ha nem lesz jó, akkor ennek a felelőssége az enyém – és nem oszlik 7 felé, mint a kocka csoki!

Ezt nagycsaládból érkezőként tanulni kell, különben tévútra mehet a dolog!

Én is képes vagyok az önálló munkára, ahogy a Férjem is képes az együttműködésre. A fenti leírás szándékosan van kisarkítva, hogy pontosan megjelenítse a lényeget.

Mindenkinek van egy alap-élménye a vér szerinti családjában. Jó is, rossz is. És mindenkinek van tanulnivalója a Nagyvilágban, amit hozzáigazít mindahhoz, amit az anyatejjel magába szívott. Ki ezt tudja sikeresebben kamatoztatni, ki azt. Ettől vagyunk egyediek – és így egészítjük ki egymást.

 

Ui.: Testvéreim közül egyik öcsém egy 10 gyermekes családból, másik öcsém egy 8 gyermekes családból származó leányt vett feleségül. Na az ő tapasztalatuk egészen biztosan más! Majd egy családi szalonnasütésen megkérdezem őket... 

 

Szilvássy Rita

Akartok még gyereket?

tesok2.jpg

Ez volt a kedvencem. Volt, aki már az első percben, rögtön az „első gyerek?” után betolta. Véleményem szerint a fenti kérdés az általánosan elfogadott, kollektív indiszkréció magasfoka. Olyan tolakodó, tapintatlan, amilyen csak lehet, mégis elhangzik nap mint nap a játszótéren, a védőnőnél várakozva, a zöldségesnél a sorban, orvosi rendelő folyosóján, a munkahelyi kávézás közben, lényegében bárhol ahol egy kisgyermekes anya és valaki más – jellemzően egy másik nő – leáll beszélgetni.

A kérdés azért tolakodó, mert belekényszeríti a kevésbé éber és tudatos  - és valljuk be, ezek ritkán jellemző tulajdonságok egy kialvatlan, leharcolt, átlag kisgyermekes anyára  - megkérdezettet egy olyan beszélgetésbe, amikor úgy érzi, be kell számolnia sikertelen lombikprogramról, nagyon nehéz, traumatikus szülésről, szülés utáni depresszióról, vetélésről, örökletes betegségekről, korai fejlesztésről, anyagi nehézségekről, párkapcsolati problémákról, munka és karrier konfliktusáról, szóval bármiről, amiért még nem lóg a másik karján is egy kisgyerek és amiről egyáltalán nem akart beszélni.  Lehet, hogy még az a jobbik eset, hogy ha mindezt elmondja, mert gyakran csak arra jó ez a kérdés, hogy lefagyassza a beszélgetést és a kisgyerekes anyát a kérdés által felvetett problémák tengerében hagyja egyedül fulladozni.

Azért én most azt elmondom, mert van nekem is nagynéni, keresztmama, szomszédnéni és tapasztalt nő, azaz önjelölt megmondó létállapotom, hogy szerintem miért akarjatok még gyereket, ha mindaz a nehézség elmúlt, begyógyult vagy többé-kevésbé megoldódott, ami miatt eddig nem akartatok.

Egykék

Van „szerencsém” egy olyan párkapcsolatban élni már több évtizede, ahol két egyke találkozott. Nagyon tanulságos. Sok sztereotípia él az egykékkel kapcsolatban, olyanok, hogy maximalisták, önzőek, elkényeztettek, kontrollmániások, koraérettek és hasonlók. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a születési sorrendtől függetlenül bárkiben előfordulhatnak - bár lehet, hogy tényleg gyakoribbak az egykéknél -, de odafigyeléssel, megfelelő szülői hozzáállással jól korrigálhatóak. Ugyanakkor van valami, amit szerintem nemigen lehet pótolni, ez pedig a megosztásra való képesség hiánya. Az egykéknek nem természetes, magától értetődő tapasztalata, hogy a testvérével, egy kortárs személlyel napi szinten meg kell osztania mindazt, amit a szüleitől kap, akár anyagi  természetű, akár nem kézzelfogható dolgokról – mint például a figyelem, idő, közös program - van szó. Továbbá az egykéknek  az sem természetes, mindennapos tapasztalat, hogy folyamatosan együtt van, kommunikál, verekszik, játszik, beszélget, kapcsolatba lép egy másik gyerekekkel és ilyen módon megosztja vele az élményeit. Ezt az egykéknek tanulni kell, különben tévútra mehet a dolog. Könnyen teljesen befagyhat ez a funkció és felnőve valóban bejön az önző, mindent magának akaró, bezárkózó, magának való egyke sztereotípiája, vagy a másik véglet, hogy annyira hiányzik neki ez az élmény, hogy boldog boldogtalannal megosztja a legbelsőbb dolgait, állandó közlési kényszere van és sem anyagi, sem érzelmi téren nem képes megvédeni a határait. (A„milyen aranyos, cserfes ez a kislány”- esete, aki öt perc után, meg főleg húsz év múlva már mindenkinek az agyára megy.)   

Arról nem is beszélve, hogy az egykét nevelő szülőnek sem könnyű, hogy egyszemélyes forgószínpadként, legfeljebb negyedóránként változó műsorral folyamatosan biztosítania kell a gyermeke fejlődéséhez szükséges impulzusokat, hogy pótolja a hiányzó gyerektársaságot. 

Tesók

Szóval, kell egy tesó, sőt én azt mondom: kettő. Hogy miért?  A válófélben lévő ügyfeleket hallgatva szembesültem azzal, hogy miért lehet nehéz azoknak, akik ketten vannak gyerekek egy családban. Ahogy az egymástól eltávolodott házasfelek ragasztották egymásra a címkéket, mint lusta-munkamániás, rendetlen-tisztaságmániás, „buta, mint a tök”- „okostojás”, elhanyagolt-bájgúnár, anyagias-a fellegekben jár, rideg - szexmániás, zsugori - túlzottan nagyvonalú, szűklátókörű-ködlovag, unalmas – felelőtlen, és a sor sajnos a végtelenségig folytatható, rájöttem, hogy egymáshoz képest, nyilván igazuk van. Hiszen bármilyen két embert veszünk, ha akarjuk, ki lehet osztani a szép-csúnya, kövér-sovány, lusta-szorgalmas, zárkózott-nyitott, buta-okos jelzőket közöttük, ez még az egypetéjű ikrek esetében is sikerül a szülőknek vagy a tágabb környezetnek. Ha két testvért nézünk, óhatatlanul lesz egy kicsi és egy nagy, egy tehetséges és egy, aki nem annyira, egy szép és egy kevésbé szép, egy rendesebb és egy rendetlenebb. A szülők, a rokonok, a tanárok, a barátok állandóan összehasonlítgatnak, a gyerekek meg versengenek. Sok második gyereknek ez rendkívül nagy felhajtó erő és egész életüket annak jegyében töltik, hogy elérjék, túlszárnyalják a nagyobbikat, gyakran ez a sikerük titka is, de attól még nem biztos, hogy boldogok, kiegyensúlyozottak lesznek.

tesok.jpg

Azt gondolom, hogy ahol már kettőnél több gyermek van, ott megadatik mindenkinek, hogy valamiben ő legyen a „leg” és ez hihetetlen jó érzés, komoly töltet a gyermek számára. Nyilván nem a legcsúnyább, legbutább és legkisebb a legkelendőbb jelző, de egy jó szülő tud találni minden gyerekében valami pozitív tulajdonságot, képességet, amiben ő a legügyesebb, legkiemelkedőbb és ezt érdemes benne erősíteni.  Két gyermek között a ”leg” fogalmilag kizárt, erre hiába pályázik bármelyikük. Tehát a „három a magyar igazság” szabály a gyermekvállalásnál esetében is iránymutató lehet.

Egyszer egy sokgyermekes anyukától azt hallottam, hogy van egy pont, egy létszám, amikor valamelyik gyermeknek már el kell engedni a kezét, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Ha elképzeljük, hogy együtt sétál a család, ha anya egyedül van, ez a szám a három, ha apával együtt, akkor az öt.  Ha nagycsaládban gondolkodsz, erre is érdemes figyelni, hogy a legnagyobb már készen van-e erre az elengedésre.

Mindenesetre, ha már van otthon két kis troll meg egy-két bőgőmasina és még mindig nagy a vágy vagy a nyomás arra, hogy bővüljön a család, vigasztaljon a tudat, hogy a genetikusok és pszichológusok is alátámasztják, hogy a legtöbb kiemelkedően tehetséges, valami nagyot, nagyon újat alkotó ember, a gyermekek sorában sokadikként jött a világra.

A lényeg az, hogy minden gyerek, akármilyen és akárhányadikként született – egy csoda. Szeressétek őket, de legyetek észnél az első perctől, mert a fejetekre nőnek! (De ez már egy következő cikk témája.)

Fekete V. Olga

Szeretném megjegyezni, hogy a fenti cikk kizárólag a saját véleményemet tartalmazza és a saját tapasztalataimon alapul, nem állok semmilyen ideológiai vagy pártpolitikai befolyás alatt, senki nem szponzorál, bármilyen egybecsengés aktuális politikai irányzatokkal és kormányzati intézkedésekkel a véletlen műve.  

 

Fotók: www.unsplash.com

süti beállítások módosítása